Saját:

Apám elmúlt 60 éves, de a mai napig rengeteg olyan szokása van, ami szerinte nagyon jópofa, amúgy meg iszonyúan kínos. A legkínosabb az volt, amikor néha családilag elmentünk sétálni, akkor valamiért mindig elkezdett énekelni, de ilyen eltorzított, vékony hangon, ami miatt rendszeresen megbámultak minket. Vagy ha nem ezt csinálta, akkor engem idegesített végig (csipkedett, bökdösött, stb.). Emiatt anya és én próbáltunk minél gyorsabban menni, mint ő. Ilyenkor érezte, hogy szégyelljük, de ahelyett, hogy abbahagyta volna és normálisan kezdett volna viselkedni, megállt egyhelyben és nem volt hajlandó továbbmenni, mondván, hogyha szégyelljük őt, akkor nem kell együtt sétálnunk vele. Olyan volt, mint egy dacos, sértődött kétéves, akinek az anyja nem akarja megvenni a csokit a boltban. Ezután vagy percekig könyörögtünk neki, vagy leszartuk, és mentünk tovább. Én személy szerint az utóbbit jobban szerettem, mert a könyörgésnek mindig az lett a vége, hogy anyám jól felhúzta magát, és vagy nem szólt senki senkihez a séta hátralevő részében, vagy azonnal visszafordultunk és hazamentünk. Emiatt a "közös családi séták" véget is értek pár év után. Ennek ellenére jó a kapcsolatunk, de a mai napig utálok vele sétálni, mert még mindig ezt csinálja...