Erdély honfoglalás kori történetének vizsgálata során a régészeti anyag, a helynevek és a földrajzi nevek által nyújtott ismeretek mellett szembe kell néznünk a legterjedelmesebb és legtöbbet használt írott „forrással”, Anonymus Gestájával. E fejezetben ezt a forrást – amelyet a különböző országok tudományossága homlokegyenest ellenkező módon értékel, s ezek az értékelések mélyen beleivódnak a Kárpát-medence népeinek történeti tudatába – a régészet eredményeinek fényében kívánjuk bemutatni.

Az 1210 körül írott regényes honfoglalás-történet tudós, világot járt egyházi szerzője, bárki lett légyen is („P dictus magister”), testestől-lelkestől a maga korának embere volt, művében mindenekfelett saját korának viszonyai, törekvései tükröződnek.

A mű keletkezésekor három évszázaddal túl vagyunk a honfoglaláson, s csak egy évtized választ el az Aranybullától. P. magister a magyar nemesség politikai szóvivője, művével és művészetével azt kívánja bizonyítani, hogy az „ősfoglaló” nemzetségek jogai éppoly szilárdak és elévülhetetlenek, akár az Árpádoké. Minden talpalatnyi földért vérük hullásával küzdöttek meg, s magának Árpádnak az adományából bírják mindazt, amit bírnak.

Mivel szerzőnknek – néhány értékes családi-nemzetségi hagyományt nem számítva – még ködös elképzelései sincsenek a honfoglalás valódi eseményeiről, nem maradt más lehetőség számára: ellenségeket-ellenfeleket költ, hogy hőseivel legyen kiket legyőzetni. Nem sokat töpreng, folyókból (Laborc), hegyekből (Tarcal, Zobor – az utóbbi a szláv „Templom”-hegy = Śobor szóból, vagyis tökéletes melléfogás!), várakból (Gyalu) és falvakból (Glad) alkotja meg Laborcy bolgár, Turzol kun, Zobur cseh, Gelou vlach és Glad vidini bolgár vitézeket-vezéreket. A fő ellenségek: Salán és Ménmarót saját – részben népmondai eredetű – leleményei.

Vitathatatlan: Anonymus a honfoglaló magyarok egyetlen valóságos {195.} ellenfelének sem tudja a nevét (I. és II. Szvatopluk, II. Mojmir, Arnulf német király és Braszlav, Pannonia hercege, Simeon bolgár kán, Luitpold bajor herceg), nincs tudomása a honfoglalást eldöntő pozsonyi (Bresalauspurc) csatáról, mit sem tud a helyi védelem lehetséges vagy tényleges központjairól (Csongrád, Mosaburg, Belgrád), s a bolgárokat leszámítva nem ismeri a honfoglalók tényleges ellenfeleit (morvák, szlovének, karantánok, frankok, bajorok) sem. Költött ellenséges népei – a honfoglalás korában még a Cseh-medencében élő csehek, a 11. században Európába költöző kumán-kunok, a vlachok – a 12. század néprajzi és politikai viszonyairól tanúskodnak. Aminthogy magyar hősei sem mások, mint a 12. századi gazdag birtokosok „felmenői”, kevés kivétellel az ezredforduló tájáról. Munkája hallatlanul fontos viszont az 1200 körüli Magyarország földrajzi és birtokviszonyainak megértéséhez.

A helyi ellenállás „központjaihoz” nemcsak saját ragyogó fantáziája vezeti el, hanem a népi képzelet is. A Tisza menti bolgár uralom szerény mocsárvárát, a „Fekete várat” (Csernigrad/Csongrád) csak a győztes Ete vezérrel emelteti, miközben a bolgár Salán várává a messzire látszó Titelt és Alpárt, a „bolgár szívű” Ménmarót várává pedig Bihart teszi meg – mindhárom bronzkori eredetű földvár volt.

Különösen tanulságos Alpár, ahol Anonymus „munkamódszere” teljes pontossággal megfogható. Árpád ugyanis a Gesta szerint „Alpár homokján” vívja döntő csatáját a bolgár Salánnal, akinek vitézei menekülés közben hirtelen göröggé válnak, hogy az alpári „Görögrévnél” bele tudjanak veszni a Tiszába. A „portus Grecorum” azonban csak a 12. században kapta a nevét a révet birtokló bazilita szerzetesekről. A „castrum Olpar”-on 1974–1977-ben végzett ásatások magas földsáncokkal körülvett bronzkori földvár maradványait tárták fel a Tisza árterületéből messze látszóan kiemelkedő várdombon. E bronzkori földvár 9–11. századi birtokba vételére, felhasználására egyetlen cserépnyi lelet sem utalt. Csak a 11–12. század fordulója táján építteti át valamely helyi hatalmasság saját várává, feltölteti a belső járószintet, megmagasíttatja a földsáncot, s arra gerendákból erős falat emeltet. Anonymus korában jó karban lévő igazi castrum emelkedett a bronzkori vár maradványai fölött, amelyhez azonban időközben hozzátapadt a néphit: a honfoglalás előtt a honfoglalók ellenségei, a bolgárok építették eredetileg, hiszen már a honfoglalás előtt is állott. A bronzkor és vaskor nagy földvárait teszi meg máshol is a honfoglalók ellenségeinek fészkévé a népi képzelet, Biharban, Zemplénben, Titelen s más helyeken. Ezek történelmi értéke pontosan ugyanannyi, mint a török hódoltság alól felszabadult területek megannyi Török- és Tatársánca, Törökdombja, Töröktorony elnevezése – őskori vagy Árpád-kori sáncok, telepek, őskori kurgánok, romba dőlt Árpád-kori templomtornyok népi elnevezései. Olyanok, mint a Németországban található sok-sok Schwedenschanz, Schwedenhügel, amelyek ott is őskori {196.} erődítmények és sírhalmok. Anonymus tehát kitapinthatóan a népi képzeletből varázsolt dús eseménytörténetet Alpár köré.

Erdély honfoglalás kori történetében, bármely nemzet történésze írta légyen, eddig az anonymusi hagyomány uralkodott. A „Vereckénél” bejött honfoglalók a Tisza völgyéből a Szamos és Maros mentén „kísérelték meg” a behatolást Erdélybe. Már a kezdet kezdetén nagy-nagy ellenfélbe ütköznek, a „bolgár szívű” kazár vezérbe, Szatmár és Bihar vár urába, Menumoroutba (neve ómagyar nyelven morva mént, morva csődört jelent, mivel állítólag sok-sok barátnője (amica), de csak egy szál leánya, s egyetlen fiúörököse sem volt, vagyis népmesei figura), akivel nem bírnak, s végül szövetségre lépnek. Szamos menti várából Gelou, „valami vlach (quidam Blacus) vezér” szervezi ellenállásra „annak a földnek a lakosait”. A Marostól Orsováig Glad vidini vezér kunjai, bolgárjai, vlachjai csatáznak a diadalmas Kadocsa vezérrel. – A honfoglalást ténylegesen biztosító valóságos háborúkhoz képest béka-egér harcszerű csatákból egyetlenegy sem igazolható.

Anonymus regényes figuráit és csetepatéit egyetlen őt megelőző írott forrás sem ismeri, elbeszélését senki nem támasztja alá: sem az egykorú, 10. századi külföldi források, sem a 11. századi magyar őskrónika, az ősgeszta (Gesta Ungarorum) néhány jó hagyományt őrző adata. És megint csak ellentmondanak neki a régészeti források is.