Nem tudok annál érdekesebb dolgot elképzelni a világon, mint látni ezeket az emberkéket felnőni. Hogy hogyan alakul, tanul, formálódik, nyílik rá a világra egy ember, hogy mit kap tőlünk, mit kap másoktól, mit hoz magával. Hogy tanúja lenni az ő gyerekkoruknak. Figyelni az embereket; szerintem nincs ennél érdekesebb, és ha olyan valakiket figyelhetsz, akiket régóta és mindig és nagyon szeretsz, az a legérdekesebb.

Rengeteget nevetünk az apjukkal, iszonyat szórakoztatóak. Persze, ehhez kell egy attitűd is, szerintem, meglátni a humort meg a groteszket akkor is, amikor káosz van. Van egy csomó minden, ami keserédes vagy morbid, vagy kínos, de röhögünk, de rengeteget röhögünk, mert valahol minden vicces vagy érdekes, az is, ami amúgy nehéz. Nálunk már a nagyobbak kamaszok és komolyan, olyan velőt látó megjegyzéseik, frappáns mondataik vannak. Nincs mindig igazuk (szerintünk, hehe), de egyszerűen jó és érdekes látni, hogy ők hogyan látják, érzékelik a világon és pláne minket. Sokszor elég kijózanító. És iszonyat cukik, hogy mennyire szeretnek minket és ragaszkodnak. Nagyon sok szeretet van bennük, akár kicsik, akár nagyobbak :-). Nálunk már nagyobbak és egyszerűen látszik, hogy mennyire megérte minden foglalkozás, meseolvasás, különórák, kirándulások, sport, küzdelem a jó iskoláért, minden ilyesmi.

Én szeretem magamat mellettük. Én soha annyira nem féltem, nem örültem, nem aggódom, nem szerettem, nem voltam/vagyok erős, vagy éltem meg kiszolgáltatottságot, mint ami gyerekeimmel kapcsolatos. Sok meló, iszonyat fárasztó, rengeteg aggódás jár velük. De nagyon motiváló is az, hogy vannak.