Az én életutat eléggé kacifántos volt, mindenféle dolog történt velem, ami komoly mélyreható változásokat eredményezett a spirituális életemben. Római Katolikus neveltetést kaptam, de más vallásokat is megismertem, amikor a családom Indiában élt, bár amúgy pont katolikus iskolába jártam ott és nem sajnálták a botot, meg a betonon térdepeltetést. Az igazgató egy nagyon szigorú katolikus pap volt, aki bottal verte a gyerekeket. Ez ott még most is szokás.

Felnőttként Írországban éltem egy darabig, ami akkor nagyon katolikus ország volt, de pont akkor jöttek elő a botrányok. Gyerekbántalmazás, pedofília, kényszermunka, modernkori rabszolgatartás, kényszerörökbeadás. Mindez a 90-es évek elejéig. Az abortuszt csak jóval azután legalizálták, hogy már eljöttem onnan. Ez mind a katolikus egyház miatt volt. Ekkorra már teljesen kiábrándultam az egyházból és a vallásból, bár az istenhit még nem halt ki belőlem. Középiskolás koromtól egyre inkább a Hinduizmus érdekelt és főleg azt tanulmányoztam komolyabban. A szakdolgozatom is ilyen témában íródott.

Később még mindenféle országban éltem, Ázsiában és Európában is, sokat is utaztam, ez befolyásolta a spirituális nézeteimet.

A kereszténységet ekkor már rég elhagytam és flörtöltem az ateizmussal is, de végső soron túlságosan üresnek és nihilistának éreztem. Mivel a Hinduizmus érdekelt, fenntartottam az érdeklődésemet iránta, meditáltam is rendszeresen, mantráztam is néha, ez beindított bennem egy fokozatos belső változást. Eközben egyre inkább érdekelt a Mezopotámia politeizmus is és ezt is egyre behatóbban tanulmányoztam, amiben az is segített, hogy a helyszínen számos eredeti kegytárgy, szobor, dombormű és széleskörű irodalom állt rendelkezésre.

A fent említett belső változás, evolúció hatására idővel teljes átalakuláson mentem keresztül és teljesen máshogy látom a hit és vallás kérdését. Nem aggatok magamra táblákat, hogy ilyen meg olyan vallású vagyok, úgy érzem ez értelmetlen és egy ember belső útja csak magára tartozik, más azt nem értheti meg.

Mindenesetre tapasztaltam olyanokat, amelyek meggyőztek arról, hogy léteznek nem evilági, magasabb erők, tapasztalások, amelyeket főleg meditáció útján lehet megtapasztalni. A hit kérdése meg szerintem mellékes. Az hogy valaki hisz Istenben, vagy nem, egyáltalán nem fontos és nem számít. Nincs értelme a hitet erőltetni olyanban, aki nem tapasztalta meg egy magasabb erő létezését. Aki viszont megtapasztalta azt, semmivel nem lehet meggyőzni arról, hogy ez nem létezik, ez nem a hitről szól, hanem a tapasztalásról. Amit az ember saját tudatával, érzékszerveivel, észlelésével megtapasztal, abban nem kell hinnie, mert mélyen, a szíve mélyén tudja hogy igaz és nem csak vakon hiszi.

Emiatt egyébként jobban tisztelem az ateista, agnosztikus embereket, mint a képmutató vallásosokat. Az előbbi legalább őszinte magával és környezetével, míg az utóbbi mindkettőnek hazudik, ami belső meghasonlást okoz.