Egy rokont többször is látogattam kórházban pár éve aki olyan két hónapot volt bent. Volt egy szobatársa aki nem igazán volt a legjobb állapotban. Úgy nézett ki mint egy múmia, néha ki volt kötve az ágyhoz, néha nem, néha csendben elvolt magában néha pedig elcsukló hangon könyörgött segítségért, de a rokonom és az ápolók is mondták hogy bármit is mond ne menjünk oda, ne szóljunk hozzá, próbáljuk ignorálni mert nem beszámítható.

Az egyik látogatásnál a szokásosnál is kétségbeesettebb volt, folyamatosan szólt hozzám hogy segítsek neki, igazítsam meg a takaróját/párnáját mert kényelmetlen neki, adjak neki inni, ilyenek. Nem mertem odamenni, hiszen nem tudtam hogy agresszív-e vagy esetleg valami olyat tennék véletlen amit nem szabadna, emellett pedig elég gyakoriak voltak nála az efféle szólítgatások. Amíg ott voltunk hihetetlen erőtlenül próbálta lerúgdosni magáról a takarót, próbált kikelni az ágyból de nem sikerült neki hosszú erőlködés árán sem. Amikor már távozni akartunk volna vettem észre hogy próbálja magából kitépni az infúziót. Kifele menet szóltunk az ápolóknak a történtekről, akik mondták hogy jó, benéznek hozzá, bár nem tűntek úgy mint akik annyira sietnének, remélem miután elmentünk hamar odamentek.

Amikor pár nappal utána megint mentünk látogatóba a rokonhoz észrevettük hogy üres az ágy ahol mindig lenni szokott. Kiderült hogy nem sokkal, talán max egy-két nappal utána meghalt az illető. Sokszor eszembe jut hogyha tettem volna valamit, segítettem volna, hamarabb szóltam volna valakiknek akkor vajon hogy alakult volna a sorsa, lehet épp olyan baja volt ami azonnali ellátást igényel, lehet megnyugtatta volna valaki társasága, ilyenek.