Egy regényt lehetne írni arról, mi mindennel kell szembenézni a világban - úgy általánosságban is. Én nem teszek sok különbséget már sni és neurotipikus szülők között, ez már mindenkinek egyformán rossz. A szakmaiatlanság mindenhol kiütközik, és a tapasztalatom az, hogy ahonnan leginkább reméled az emberséges bánásmódot, ott kapod meg legkevésbé. És ez csak a gyerek. Erre jössz még te is. Én a nagyját ennek megszoktam - a legnehezebb az, hogy a saját félelmeiddel kell szembenézni, hogy a gyerek megkapja azt, ami illeti; mert történetesen ő is ember. Érzelmekkel. Gondolatokkal, kételyekkel, szorongással, pont mint mi, beszélő társai. Én néha úgy érzem magam, mint valami fantasy harcos, és én nem akarok harcos lenni. Jobb szeretek mellékszereplő lenni, hátul kullogni. Sajnos nem lehetek az, aki lenni szeretnék. Illúzióim sincsenek arról, hogy a család, barátok ilyenkor segítenek, mert realisztikus vagyok. Pontosan látom és tudom, hogy ez nem csak fizikai értelemben megterhelő, de mentálisan is. Egy-egy óra napoknak tűnnek itt, amiben az ember megfárad, és én szeretem az embereket annyira, hogy el sem várom ezt az áldozatot, mert számomra is értékes az idő, és pont ez a probléma, az idő. A rendszer szar, ezt ki kell mondani, de nekem annyi bizalmam már nincs, hogy reméljem a szülő is szerepet kap. Nézd csak meg a könyveket, amiket nekünk szánnak például. Hiába a szülőség a cím, a gyerek a központ, a tünetek, a megoldások, amitől kivan a tököm, mert hiába kezdik az előszót azzal, hogy elmagyarázzák a spektrum fogalmát, a könyv közepére úgy skatulyába húzzák a gyerekeket mint a huzat. Semmi logika nincs az egészben, már a szememet forgatom legtöbbször. Van segítség, mondják sokszor, hisz van szülő klub, mentálhigiénés csoport kifejezetten sni szülőnek, feldolgozó felekezet - igenám, délután. 15-17 óráig, holott pontosan tudják a szervező szakemberek, hogy ez a gyerek átlagosan 5 órát maradhat óvodába, így a felügyeletét sok sikert megoldani, és különben is elkérünk a szánalmas kis gyododból húszezret azért, hogy végighallgasd azt a maszlagot, miszerint hős vagy - holott minden lelkiismerettel rendelkező, jóérzésű embernek választása nincs. Ez nem hősiesség, szakember szájából meg amúgy is miért ez jön ki, konkrét segítséget helyett. Hányni lehetne ettől. Ennél egy fokkal gyomorforgatóbb, amikor minden szaktudást nélkülözve kuruzslók csinálnak pénzt ebből - terápia gyereknek végzettség nélkül, mert ők cukik, téged meg legombol a semmire, te meg kifizeted, mert kétségbe vagy esve. A szülő mentális állapotát használja ki, mert fent kell tartani egy stúdiót, amit azért bérel, hogy kihasználja a helyzeted, mindezt pusztán egy érettségivel a kezében. Csessze meg. A szülőnek konkrétan semmi, sehol. A hozzám hasonlónak meg végképp. Akinek nem kávé kell, meg fodrász, mert ez már a minimum örömöt sem adja. Ez már nem lélegzés, a kávé nem működik lélegeztetőgépként. Én nem foglak áltatni téged semmilyen maszlaggal, túl türelmetlen vagyok és frusztrált a kedélyes hazugságoktól - tekintve, hogy van a családban, nagy esély lenne, hogy neked is ilyen gyermek jut. Nem rossz a gyermek, talán egy párhuzamos univerzumban bevállalhatnád úgy, hogy közben nem veszíted el önmagad, és a lehetőségeid. Jól döntöttél, szomorúan traumából fakad, de logikus, ésszerű és neked kedvez.

A lehetőségek, a választás az, ami talán fájdalmas ebben az egészben, mert hogy nincs. Még csak döntési jogod sincs, hogy most dolgozz vagy sem. Tanulhatsz vagy sem. Elmehetsz a barátaiddal vagy sem. Még csak annyi sem, hogy megnézhetsz-e otthon egy filmet vagy sem. A kontroll érzet fontos az ember működéséhez, anélkül csak rabszolgaként jársz-kelsz. És amikor már annyi mindentől megfosztanak, hogy az egyetlen gondolatod az, hogy legalább arról én döntök, hogy életben vagyok, vagy sem, na akkor tudod, hogy mennyire elcseszett életed van. Nincs semmid. Döntesz az életben maradásról, minden nap - úgy teszel, mintha ez lenne a kontroll. Kapaszkodsz bele "ezt én döntöttem el, itt vagyok és lélegzem". De csak ennyi maradt, van így értelme? Amúgy van, de közben mégsem. Megértelek, de én nem az vagyok aki hiteget másokat, az élet igazságtalan, kemény és szar is mellé, ha fel tudod magad szívni, akkor rád is tudunk festeni harci csíkokat. Mint a 100ban Lexának. Remélem ismered. Az nagyon badass.