Juuuj, apukám posztja ez. Amikor fiatalabb voltam, volt egy tengerimalacom, akit nagyon szerettem, de amikor egyetemre elköltöztem otthonról, ő otthon maradt a szüleimmel. 7 éves korában hunyt el. Amikor meghalt, először a szüleim nem szóltak, megvárták, amíg személyesen találkozunk. Jöttek is hozzánk, beszélgettünk, én épp mosogattam, mondtam hogy bocsi, most reggeliztünk. Így zajlott a beszélgetés: Apa - Mit ettetek? Én - melegszendvicset Apa - Uu, az nagyon finom… Én - Tényleg az. Ti mit ettetek? Apa - Mi sült szalonnát ettünk hagymás krumplival. A szalonnáról jut eszembe, meghalt a malac.

Először köpni-nyelni nem tudott senki, anyum is csak nézett kitágult pupillákkal, hogy ezt most miért így kellett… kiderült, hogy apukám ezen agyalt kb. 1,5 órán keresztül, hogy hogy mondja el ezt a hírt úgy, hogy ne rontsa el az egész hétvégémet, és ne törjön meg annyira… 🤍 Egyébként bevált, nyilván sajnáltam a kis cocit, de mindig ez az abszurd sztori jut eszembe, és azóta is jókat nevetünk rajta :)

Ezután volt egy hörcsögöm, apa már ismerte a bevált stratégiát… amikor ő elpusztult, szintén nem voltam otthon, este elmondták a hírt, de hozzáfűzte, hogy anya egy négyzetméteres lyukat akart ásni, mikor elég lett volna egy gyufásdoboz is neki… 😅😆