Egész életemben csendes, visszafogott lány voltam, nem hívtam fel magamra a figyelmet, nem igazán vontam bele magam az egyetemi közösségi életbe. Minden órára a tudásért jártam be, nagyon elkötelezett voltam ilyen téren. Azonban volt egy olyan óra, amit mindig sokkal jobban vártam, mint a többit. A tanárom egy teljesen átlagos férfi, hétköznapi megjelenéssel, azonban a személyisége nagyon vonzóvá tette számomra. Hónapokon keresztül játszottam a gondolattal, hogyan is férkőzhetnék a közelébe, hogyan vonhatnám fel magamra a figyelmét. Később már nem volt vele több órám, de megtaláltam a módját, hogy továbbra is tartsuk a kapcsolatot. Először csak órák közti pár perces csevegéssel, majd email váltásokkal kiegészítve, végül már annyira magunkba bolondítottuk egymást, hogy feljártunk egymáshoz. Hosszú hónapok eredménye, míg idáig eljutottunk, bűnös viszony volt, egyikünk sem volt független. Várható volt, hogy előbb-utóbb ennek lesznek következményei, nem lehet büntetlenül megúszni. Lebuktunk. Takarékon égett tovább a láng, én azt éreztem, hogy ő próbál kapaszkodni ebbe a kapcsolatba, és nem szívesen engedi el ami köztünk kialakult. A másik kapcsolatát sem akarta feladni. Nagyon fiatal voltam, ő pedig túl idős hozzám. Végül beláttam, hogy az ő vonzalma irányomba nem a véletlen műve, nem egy csodával határos dolog, hanem törvényszerűség, bármelyik középkorú férfi ráugrana a lehetőségre, ha egy húszas évei elején járó csinos, aranyos lány azon ügyködne, hogy elcsábítsa őt.