Sziasztok.

Van egy apukám és az ő párja. Az egész történet már több mint 4 éve tart, és őszintén olyan, mint egy tipikus “gonosz mostoha” sztori.

Az elején minden jó volt. Az első pár hónapban semmi gond nem volt, jól kijöttünk.

Aztán apránként kezdődtek a dolgok: nem mehettünk apával kettesben sehova, nem csinálhattunk programokat külön, mindig ott kellett lennie.

Aztán egyre durvább lett.

Ez a nő választás elé állította apukámat: vagy ő, vagy mi (a lányai).

Eleinte minket választott, aztán pár nappal később mégis visszament hozzá, és végül odáig jutott a dolog, hogy kirakott minket a saját otthonunkból.

Miután tehettem, én eljöttem onnan… és sajnos ott hagytam a kiskorú húgomat.

Ezt a mai napig bánom.

Utána kezdődtek igazán a rossz dolgok.

Apukám annyira hiányolt, hogy bement a szobámba, ott volt, zenét hallgatott, megivott 1-2 sört.

Erre a nő azt mondta, hogy innentől kezdve abba a szobába senki nem mehet be, és kulcsra lesz zárva.

A húgom is hiányolt, egyszer ott feküdt az ágyamon, amikor meglátta őket.

És a karjánál fogva kirángatta a húgomat onnan.

Nyilván nem maradt szó nélkül, mert olyan a természetünk, mint anyukánké… de ez csak egy sztori a sok közül.

Közben ez a nő férjes, van két 20 év körüli fia, akikhez minden héten hazajár, velük foglalkozik, amikor akar, megy a saját családjához miközben minket teljesen elszeparált apukánktól.

Volt, hogy 2 évig nem is beszéltünk apával, és bánom, hogy hagytam hogy elvegye ezt az időt tőlünk ez a nő.

Amikor néha találkozunk apával, akkor is folyamatosan hívogatja, számon kéri, volt olyan is, hogy szóvá tette, hogy “megígérted, hogy csak egyszer találkozol a lányokkal”.

És most a napokban, amikor megtudta, hogy itthon leszek a kisbabámmal, azt mondta, hogy reméli, hogy apukám nem fog állandóan hozzánk futkosni csak azért, mert ott az unokája. Hozzáteszem, hogy külföldön élünk, így elég kevésszer vagyunk itthon, illetve az unokáját is most látná először.

A mai napig nem lehet megbeszélni a múltat, mert az “tilos téma”.

A kapcsolat feltétele az lenne, hogy tegyünk úgy, mintha semmi nem történt volna. Az egész család azt mondja hogy nekünk lányoknak kell engedni, és hogy engedjük el a múltat (mint mindig….)

Őszintén bánom, hogy akkor nem álltam ki jobban magunkért… de akkor még gyerek voltam.

Most már én is anya vagyok.

És nem szeretném, ha a gyerekemnek ne lenne papája egy ilyen nő miatt.

Világ életünkben apás lányok voltunk, nagyon erős kapcsolat volt köztünk.

És most úgy érzem, ez teljesen tönkre lett téve, és szinte visszafordíthatatlan.

A mai napig nem tudunk túllépni rajta… de nem is hagyják.

Ti mit tennétek a helyemben?