25 éves vagyok (egyke), dolgozunk a férjemmel. Elöljáróban: a szüleim (mindketten 55 évesek) elváltak (de szerencsére nagyon jóban vannak, segítik egymást mindig, ahogy tudják) 10 éves koromban, kb. 70 km-re élünk egymástól.

3 éve anyukámnak mozgásszervi betegsége lett, kb. 5-6 hónapig volt kórházban, akkor nyilván bevásároltam neki, hazamentem, locsoltam a virágokat, takarítottam otthon, stb. Nehezítő tényező volt, hogy kb. 200 km-re volt tőlem a kórházban, így feljárni nem nagyon tudtam, főleg, hogy munka mellett csináltam levelezőn a mesterképzést. is. Akkor nagyon sok pénzembe került anyukám támogatása, de sose számoltam össze. Azért most az hiányzik az önerőből, de mindegy, ez van.

Tavaly novemberben kiderült apukámról, hogy gyomorrákos. Őt pénzzel nem kell(ett eddig) támogatni, viszont abban a városban műtötték, ahol lakunk a férjemmel, így én hoztam-vittem őt a műtétre, A kemoterápiát is ebben a városban kapja 2 hetente 3 napig, azokon a napokon nálunk van, főzök rá stb. Szerencsére nincsen nagyon lerobbanva, így ennyi támogatás elég neki, meg annyi, hogy otthon segítünk a ház körül, a kertben, stb. Bevásárolunk neki, de mindig visszaadja az árát, tehát kvázi ott csak az idő/energia megy el.

Ezzel egyidőleg anyukámnak újra mozgásszervi problémája alakult ki, ami miatt önellátásra képtelen lett. Kórházba került, megműtötték, utána rehabilitáción volt. Hazakerült és nyilván bevásárolni meg nehéz dolgokat cipelni még nem tud, viszont el tud motyogni a konyhában egy kis levest megfőzni vagy ilyesmi. Egyelőre most nem kell pénzzel támogatni. Nála is természetesen megteszünk mindent, amit tudunk (takarítás, bevásárlás, ha kell valahova vinni, visszük, stb.)

Mégis a legnehezebb dolog, és erről senki nem beszél, az a lelki támogatás. Mindkettőt nagyon meg kell támogatni lelkileg, mert hirtelen nagyon meg tudnak zuhanni. Hiába mondják, hogy jól vannak (hogy engem ne terheljenek), ismerem már annyira őket, hogy ha nem úgy veszik a levegőt, ahogy szokták, akkor már probléma van. Ez sokat kivesz belőlünk, mert kívülről senki nem látja, hogy mekkora érzelmi csatákat vívunk, meg mennyi energiánk van abban, hogy ne dobják el a kapanyelet. Borzasztó, hogy ilyen fiatalon ennyire lerobbantak egészségügyileg. Egyébként mind a ketten dolgoznak (vagyis most ugye táppénzen vannak.)

Szerencsére a férjem nagyon támogató, és együtt csinálunk mindent.

Fun fact: a szülinapomat ünnepeltük és éppen házakat nézegettünk, amikor a cukrászdában azzal poénkodtunk apával, hogy "meg ne merjen murdelni", mert kell a szakértelme a házfelújításhoz. Ekkor jutott eszembe, hogy mi a helyzet a gyomortükrözés eredményével (szövetmintát is vettek), ami 3 héttel ezelőtt volt. Se anya, se apa nem reagált semmit, de hirtelen megváltozott a hangulat, de csak annyit mondtak, hogy még várják az eredményt. Na nekem több se kellett, utána nem sokkal indultunk és a kocsiban felmentem az EESZT-re (össze vannak kötve az EESZT fiókjaink), akkor láttam meg, hogy pont a szülinapomon jött az eredmény a gyomorrákról.