10 évig voltam/éltem egyedül. Voltak randijaim, egy-két hónapos valamik, szinte mindig ghostinggal a végén. Nem így terveztem az életemet, és ráment pár évem arra, hogy elfogadjam, ez van (36 vagyok), viszont aztán sok önmunkát követően elfogadtam ezt, és már elképzelni sem tudtam másképp az életemet, nem is volt vele bajom, rájöttem, ez a műfaj talán nem is nekem való. Kb egy hónapja jött valaki az életembe, aki elég intenzíven kezeli ezt a dolgot, sokat van nálam (én is nála), sokszor szeretne velem találkozni stb. Intellektualisan nagyon egy hullámhosszon vagyunk (nekem ez sokszor hiányzott), külsőleg nem teljesen álmaim embere, de az előző pontot a tapasztalataim alapján nehezebb kipipálni. Nem akartam már párkapcsolatot, abszolút erre álltam rá agyban, és most, őszintén szólva nehéz váltani. Nem is tudom, menni fog-e, illetve kutatom most magamban, hogy a fel-felbukkanó ellenérzéseim pontosan minek is szólnak - neki, vagy annak, hogy hirtelen ekkorát (és ilyen intenzíven) megváltozott az eletem. Ezt neki is kommunikálom. Nem teljesen válasz a kiinduló kérdésre, de azért mégis érzek némi kapcsolódódast.