A kérdés adott.

Két nappal ezelőtt a kiskutyám örökre elaludt, már nem értünk vele oda az állatorvoshoz. Sokat voltunk mostanában orvosnál különböző okokból (babézia gyanú, étvágytalanság, enyhe bélgyulladás), azonban szívbeteg is volt, kb 4 havonta megtelt a szívburok vízzel, általában egyik napról a másikra jelentkezett a baj. Hiába jártunk nevesebb állatkórházakba, valahogy soha senki nem ajánlott műtétet, szívgyógyszert vagy bármit, ami segített volna ezt megelőzni. Tegnapelőtt sajnos túl későn érkeztünk, az autóban elaludt, de előtte még felmászott az ölembe elköszönni. Azóta az a 2 perc pörög az agyamban folyamatosan...

Idén lett volna 9 éves, alig 8 év jutott nekünk együtt, menhelyről fogadtam örökbe. Nyilván a kb 4 éve megjelenő szívprobléma miatt elkezdtem felkészíteni magam, hogy nekünk rövidebb lesz a közös történetünk. Nehéz természetű, nagyon félénk kiskutya volt, nem volt egyszerű dolgom, de öröm volt látni, hogy szépen lassan megnyílt és elkezdett bízni. Anno megígértem neki, hogy kap egy hatalmas kertet - decemberben költöztünk, most sikerült ezt megvalósítani. Kevés ideig élvezhette ki és ez borzasztóan fáj.

Tudom, hogy mostmár nem fáj neki semmi, de sokkal nehezebben élem meg az elvesztését, mint gondoltam. Életem egyik legnehezebb időszakában fogadtam örökbe, mindig mellettem volt. Tudom, hogy nem tűnik el a fájdalom, csak az élet körülnövi egyszer. De mi segített nektek abban, hogy ez mégis enyhüljön? Megélem a gyászt, de szörnyen üres lett minden, mégiscsak ő volt az első kiskutyám. A cuccait még a helyükön hagytam, nincs lelki erőm elrakni.

Mennyi idő után tudtatok picit továbblépni és esetleg újra nyitni az örökbefogadás felé? A Facebookom természetesen azóta menhelyi posztokkal van tele, megszakad a szívem a rács mögé zárt állatokért. Tudom, hogy nem fogom sokáig bírni anélkül, hogy elhozzak egy kutyát.

Kérlek bármilyen támadó jellegű hozzászólást most mellőzzetek. És nagyon ölelgessétek meg a kiskedvenceteket. 🫶