Felmondani egy munkahelyről, ami beteggé tesz, bátor lépés. Sokan évekig nem merik. Hogy az ára most ez az állapot és a tartalékok vége, fájdalmas, de a döntés attól még nem volt rossz, csak a biztonsági háló volt vékony egy ekkora ugráshoz.

A "2 éve nem találok állást" mögött érdemes őszintén szétszálazni magadnak: mennyi ment aktív keresésre, mennyi bénultságra, mennyi arra, hogy az elérhető pozíciók emlékeztetnek arra, amitől beteg lettél, és ösztönösen elhárítod őket. Ez nem szemrehányás, csak diagnosztika. Kiégés után sokan azért nem találnak vissza, mert belül még a régi szerepet keresik, és minden más lealacsonyítónak tűnik.

A hegyes hasonlatod árulkodó. Volt egy csúcs, amit el kellett érni, és aki onnan leesik, az lényegeset veszít. Csak az a kérdés: ki állította oda azt a csúcsot? Életek telnek el olyan hegy megmászásával, amit nem az illető rakott oda magának.

Praktikusan: elvállalnál most egy alulpozícionált vagy részmunkaidős melót? Nem karrierlépcsőként, csak azért, hogy megálljon a lejtő, legyen napi struktúra és valami bevétel. A "megint ott kezdek, ahol tíz éve voltam" érzés szar, de a teljes padlón töltött idő hosszabb távon drágább, és nem csak anyagilag.

És ha még nem tetted: szakemberhez menni ennyi idő kiégés után nem luxus. A kiégés valódi élettani változás a stresszrendszerben, két év alatt pénzügyi szorongással tetézve önmagától ritkán múlik el.

? csak azért, hogy AMA legyen :)