Nem arról szólt a hozzászólásom, hogy ápolja OP. családja 24 órában, hanem arról, hogy ne nevezzük áldozattípusnak azt, aki egy kényszer – és átmeneti helyzetben – próbál valamilyen megoldást találni. A nehézség ott van, hogy az ellátórendszer a "nem kedves" rokon esetében is ugyanúgy rátolja az oldalági rokonokra az ápolást, mint az egyenesági rokonok esetében. És az "ebédet rendelünk" és az "otthont keresünk neki" fázis között akár hónapok is eltelhetnek, amikor az egyik már, a másik még nem megoldás. Addig konkrétan a kettő közül választhatsz: sorsára hagysz egy ön és közveszélyes embert, amíg gyámság alá helyezik, és valamelyik otthon hajlandó felvenni, vagy átmenetileg "tüzet oltasz".

Számtalanszor olvasni itt a Redditen is idős emberekről, akik pl. megnehezítik a szomszédaik életét, az első reakció, miért nem értesítik a rokonait? Ha elkóborol vagy csak egyszerűen nem talál haza, elesik az udvaron, a rendőrség is a rokonokat keresi/értesíti mint legközelebbi hozzátartozót. Ha éhen hal vagy magára gyújtja a házat, akkor is.

Embert próbáló döntés, ha már voltál hasonló helyzetben, akkor nyilván tudod. Ha nem voltál még, akkor lécci, ne gyere a határhúzással, mert ebben a stádiumban már nem valós opció, hogy "támogatjuk, néha ránézünk" amíg bekerül az otthonba. Több hónapos, inkább éves várólisták vannak, milliós belépési díjak és afölött még több százezres havi díjak. Ahol a nyugdíj fejében vállalják, ott pedig több éves várólisták. Az otthonápolás költsége 1 millió felett van/hó. A szociális házgondozók napi egy-egy órára mennek, miközben se vécére menni, se fürdeni, se kaját készíteni, se gyógyszert bevenni nem tud az, aki 24 órás ápolásra szorul. Vagy hagyod ott éhen halni a saját piszkában vagy magatehetetlenül a földön egy esés után vagy próbálsz erőn felül is, nem áldozatként, hanem emberként valami átmeneti megoldást találni.