Minden 5. percben könnyezek az örömtől. Fiatalnak számítok, szinte nem volt öntudatom (legalábbis nem tudtam, mi az a politika), amikor OV-t megválasztották először. Már tudom, hogy a következő időben el tudok majd menni orvoshoz állami szakrendelőbe, ugyanígy, ahogy magymamámnak sem kell majd anyagi segítség nyújtanom, ha ellátásra van szüksége úgy, hogy 50 évet dolgozott fehéren. Nem kell végignéznem, ahogy az unokahúgom újabb áldozata lesz a közoktatási rendszernek az erősen megkérdőjelezhető nemzeti tanterv miatt, az inkompetens tanárok miatt. Nem kell néznem, ahogy a perifériatelepüléseken élő diákjaimnak WC-t kell pucolniuk a MÁV vonatain vagy a szüleik szervezzék be őket a gyárba feketén, mert "nincs más munka". Nem kell aggódnom majd amiatt, hogy ha örökbe fogadok egy gyereket, akkor milyen traumákat hoz az állami intézményből, molesztálták-e a nevelők vagy a társai. Azt hiszem, jó úton haladunk afelé, hogy ne kelljen aggódnom amiatt, hogy a súlyosan autista unokaöcsémet a szülei elhalálozásakor miként fogom én akkor már 50 évesen pelenkázni a gyerekeim támogatása mellett.

Ez csak az én példám, több millióan vagyunk, akik ilyen vagy sokkal súlyosabb problémákon rágódunk nap mint nap. Nem főleg Magyar Péterben bízok, hanem a rendszerváltásban.