Gyűlölöm, hogy belegyalogolnak az életembe. Nem képesek megállni a ház előtt, becsengetni és megvárni, amíg beengedjük őket. Helyesebben ez fel sem merül, mert nekik az a természetes, hogy mennek át mindenen, nyitják a kaput, jobb esetben az ajtón egy gyors kopogás és nyitnak be. Volt olyan, hogy nem tudtam, hogy vendéget várunk, és arra lettem figyelmes, hogy az egyikük a bejárati ajtó üvegén át nézeget befelé, hogy ott vagyunk-e. Volt olyan, hogy tudtam, hogy költözésből ideiglenes tárolásra hoznak majd aznap pár cuccot. Egyszer csak kinézek az ablakon és egy nagy, narancssárga teherautó kapar el épp a gyepen. Azon a gyepen, amin én nem állok be a saját garázsomba, amikor épp olyan a talaj, hogy ne járjam ki a füvet. Jaj, hát páromnak szóltak. Tök jó, de attól esetleg még be lehetne csengetni. Nagyon sok időn át olyan zár volt a kapun, aminek belül volt egy tekerője, tehát be lehetett nyúlni a kerítésen és kinyitni. Örömtáncot jártam, amikor végre tönkrement és nagyon határozottan közöltem, hogy na akkor most lesz rendes, kulcsos zárunk és nem, nem kap kulcsot senki.
Párom szerint ezek olyannyira elképesztően hihetetlenül elmebeteg elképzelések, hogy ő ezeket meg sem említi nekik, mert csak rám vetne rossz fényt.