Onnan, hogy lehet vele beszélgetni és nem kell állandóan szabályoznom, hogy mit mondok neki és mennyit, mert mindenben partner. Ha nem érzem azt, hogy mondok x dolgot és azt érti, nem pedig valami túlegyszerűsített bullshot faszságot mond vissza. És ha nem érzem azt, hogy mindent nekem kell kezdeményeznj vagy levezényelni, nem érzem úgy magam, mintha egy öcsém lenne vagy fiam, mert ő is kompetens, talpraesett, rá tudok bízni bármit anélkül, hogy azt érezném, szarabb lesz a végeredmény, ha nem én csinálom vagy nem tudja majd úgy képviselni az én érdekeimet, mert nem is ért engem.

Amúgy amiért én igazán fel tudok nézni a páromra, az inkább a temperamentuma. Fontos az intellektus, de rengeteg okos ember vesz körül és olyan undorító egó dolgozik bennük, hogy sosem tudnám őket partnerként szeretni. Egy szerény, csöndes srác, aki tényleg figyel és meg lehet vele beszélni dolgokat anélkül, hogy állandóan vergődne meg önigazolna, milliószor vonzóbb és tiszteletreméltóbb, mint egy túlhúzott sikerember.