Mar adentro (A belső tenger), 2004

vannak jobb filmek, fontosabb filmek, mint ez a 2004-ben készült dráma. azt is mondanám, hogy sok olyan alkotás van, amelyeknek olyan üzenetük van, amit rövid- és hosszútávon egyaránt érdemesebb lenne megszívlelnie a nézőknek (Salò, The Lobster, The Elephant Man, Das weisse Band, 12 Angry Men etc.), de!

de a legtöbb értékes mondanivalóval rendelkező filmet a többség - adottságaik okán - nem képes dekódolni, sem intellektuálisan, sem emocionálisan.

az ominózus spanyol film egy olyan témát boncolgat, ami nem csak nálunk, mo-n van tabusítva, hanem a világ legtöbb részén is - eutanázia.

a kegyes halál, amelyet egy állattól egyikünk sem sajnál, de embertársaink számára - akik évekig-évtizedekig szenvednek a legborzalmasabb testi és/vagy lelki kínok miatt - elérhetetlenné tesszük. mindenféle mondvacsinált okokkal, hogyaszongya: a jaúisten tiltja, avagy a magukat [fél]isteneknek gondoló, húsmágusok az emberi élet mindenáron való megóvására tettek esküt... amibe persze a trehányságukból, inkompetenciájukból okozott halál, az orvosi műhibák vígan - és rengeteg esetben következmények nélkül - beleférnek.

a Mar adentro ügyesen lavírozik a közönségbarát mainstream és a művészfilm határmezsgyéjén. a kiváló forgatókönyvnek és Bardem - karrierjének talán legjobb - alakításának hála annyira elementáris erővel tudja a pofánkba vágni az üzenetet, miszerint alapvető jogunk kellene legyen az, hogy a saját halálunkról dönthessünk, és ehhez segítséget vehessünk igénybe, hogy ezt még a csekélyebb értelmű nézők is fel tudják fogni.