Akkor érzem igazán, hogy a pokémon, amit tizenévesként láttam a tv-ben, most a fiammal újra nézem. Amikor a mamánál, a lépcső alatti tárolóból előkerülnek a gyerekkori játékaim, és a fiam kiugrik a bőréből, hogy Apa neked van gogo pávörréndzsörszöd?. Hogy a fiam ugyan azokat a kérdéseket felteszi nekem csillogó szemekkel, mint amiket én kérdeztem a saját apukámtól.
Olyankor érzem, amikor szülinapi zsúrt szervezünk neki, és én választom ki a tetején lévő ostyaképet a kedvenc meséjéből. Olyankor érzem, amikor reggel az helyett, hogy fejbelőném magamat a munkám miatt, megemberelem magam és elmegyek dolgozni, hogy a munka végén hazafele bemennyek a sarki kisboltba egy kinder tojásért, és egy mosolykó kis édes szeretetgombóc úgy ujjongjon, ahogy én már semmin nem tudok évek óta. Olyankor érzem az idő múlását, amikor végigfutom a régi posztjaimat, és szégyenkezem, milyen egy idióta voltam, és megállapítom, mennyire jó iránybe mentem, s mennyivel érzékenyebb vagyok szociálisan, és nem gyűlölök senkit ok nélkül. Olyankor érzem az idő múlását, amikor megint érkezik egy osztálytalálkozó meghívó. Olyankor, amikor a tükörbe nézek, és nem egy fiatal embert látok, hanem egy megfáradt középkorú férfit. Olyankor, amikor nem azon töprengek, milyen helyekre kellene elmenni, hanem azon, hogy hogyan lehetne egy kicsit költséghatékonyabb a fűtés.

De leginkább olyankor, amikor már este én mondom a jóéjt mesét és én adom a jóéjt puszikat.