TLDR: két nagyon rossz gyerekre vigyáztam, akiknek folyamatos dührohamai voltak a semmiből, haraptak, ordítoztak, majdnem rám borították a forró kaját.

Kb. 15 évesen bébiszitterkedtem anyum egyik barátnőjénél. Két kisfia volt, kb 8 évesek.

Már a legelső alkalom előtt megkértek, hogy maradjak már éjszakára is (alapból olyan délután 5 és este 9 között volt megbeszélve), mert ők mégiscsak máshol töltenék az éjszakát, de nyugodjak meg, a gyerekeknek csak bekapcsolok valami mesét és gyorsan elalszanak. Amikor megérkeztem kb. semmit nem mondtak el a gyerekekről, még csak a neveiket sem tudtam, a szülők rögtön menekültek ki az ajtón. Így utólag teljesen megértem.:)

Szóval amint hármasban maradtam a gyerekekkel, megpróbáltam lefoglalni őket. Kérdeztem tőlük, hogy nem akarnak-e játszani vagy mesét nézni. Erre a válasz: elkezdtek építőkocka és lego darabokkal dobálni engem (ezek azért fájtak rendesen), de nem “poénból”, rendesen ordítoztak, mintha nagyon dühösek lennének rám. Próbáltam megállítani őket, kérdezni tőlük, hogy mi a bajuk, de értelmes szó nem hagyta el a szájukat ott tartózkodásom alatt, még a neveiket sem sikerült megtudnom. Ezt úgy értem, hogy az ordítozáson kívül tényleg nem beszéltek velem. Kifutottam inkább onnan, hogy biztos éhesek, csinálok nekik rántottát. Amint elkezdtem csinálni a kaját, két gyerek ki a szobából, és egyik az egyik oldalról, másik a másikról kapaszkodott rám, rángattak ahogy csak bírtak, én meg nem bírtam őket lerázni magamról (nyilván nem akartam őket rendesen bántani, mégis csak az első alkalmam volt+ engem teljesen lesokkolt a viselkedésük, sose találkoztam még ilyen gyerekekkel, és nem tudtam mit tegyek így 15 évesen). Életem legnehezebb mutatványa volt úgy befejezni nekik a rántottát, hogy közben minden erejükkel azon voltak, hogy rám borítsák a serpenyőt+közben torkuk szakadtából üvöltöztek. Végül sikerült megvacsorázni, azt hittem most már mindenki happy lesz. Be is mentünk játszani, elkezdtünk legózni, nyugiban. Minden rendben ment egy darabig, aztán így random a semmiből az egyik megharagudott (szerintem) azon, hogy “rossz” helyre tettem az építőkockát, felpattant, felugrott a hátamra (ültem velük a padlón) és beleharapott a vállamba egy nagyot. Felpattantam vele, leráztam magamról, és már én is erőteljesebben rászóltam, hogy ezt mégis hogy képzeli. Erre mindkettő rácsimpaszkodott a lábamra, elkezdtek harapdálni, csípni, marni, üvöltöztek közben. Mindkettőnek megfogtam erőteljesebben a karját, lerángattam őket magamról, csakhogy ők nem hagyták magukat, harapták a kezem ahol csak bírták. Végül ez így ment egy darabig, nem emlékszem már, hogy lett vége, de arra igen, hogy reggel amikor megérkeztek a szülők mi volt a párbeszéd. Szülők: Mi volt a gyerekekkel? Minden rendben ment? Én: A gyerekeknek folyamatos dührohamai voltak a semmiből, haraptak engem, ordítoztak mint a fába szorult féreg, majdnem rám borították a forró kaját. Szülők: Óh, igen elfelejtettük mondani, hogy ez megesik. Akkor gondolom te se jössz többet.

Nem jöttem többet sem hozzájuk, sem sehova máshova bébiszitterkedni.

Nyilván itt a szülők kb nem nevelték semennyire a gyerekeket, gondolom azt tanulták otthon, hogy ezzel bármit megkaphatnak, plusz nekem sem szóltak előtte, hogy készüljek fel arra, hogy harapásnyomokkal a testemen fogok hazamenni innen.