Kb 20 éves a sztori: unokatesóm 10 évesen "kitalálta", hogy egy baráti társasággal elmennek sátorozni az erdő közepére és egy idegennel veszíti el a szüzességét. A társaság nagy része az én barátaimból állt, akik egyben az osztálytársaim is voltak. Olyan fedősztorival álltak elő, hogy mindenki a másiknál alszik, így a szülők elengedték őket. Az unokatesóm anyja tőlem kérdezte meg este 10 körül, hogy a csaj szüleinek mi a száma, ahol alszik, mert van egy fura érzése. Nem tudtam megadni, mert tényleg nem tudtam, de mindenféle keresztkérdéssel bombázott közben. Én csak azt tudtam mondani, hogy "nem tudok semmit". Végül biciklire pattant az anyja és körbejárta a falut, minden ismerősét/barátnőjét megkérdezve. Ezalatt, én írtam egy sms-t az unokatesómnak, hogy szerintem lebuktatok, inkább gyere haza, mert már keresnek. Éjfél körül hazaért. Hétfőn, mindenki elfordult tőlem, mert azt hitték, hogy szándékosan buktattam le őket, irigységből. Nem hívtak meg, amit sosem bántam, de nem én kerestem fel az anyját, hanem fordítva. Ez sosem hitték el nekem.

Az eset rádöbbentett arra, hogy akiket barátoknak hittem sosem voltak azok. Ez olyannyira megmaradt benne 12 éves fejjel, hogy azóta sem tudok igazán bízni az emberekben, a mostani 2 barátom is úgy szereztem, hogy "örökbefogadtak".