Hülye vagyok és tevét olvastam

Az első diákfizetésemre nem is emlékszem, szerintem kaját. Az első ,,rendes", ,,felnőtt" fizetésemet (nem részmunkaidő, nem diákmunka) egy éve kaptam kb, és előre eldöntöttem, mi lesz vele.
Elöljáróban annyit, hogy én mélyen vallásos vagyok, és nagyon szerettem volna ezt az állást megkapni, az álommunkám volt (és ma is az), és sokat imádkoztam, hogy a 2-3 felvételi körön átmenjek és felvegyenek.
Az egyik nap, amikor az értesítést vártam, szembejött Facebookon egy kisfiú története: Galló Tamás SMA1 betegként született, és az életmentő génterápiára gyűjtöttek a szülei. Az állam, úgy emlékszem, állta egy bizonyos részét, de az Arab Emírségekbe kellett kimenni a terápia miatt, és a szülők utazási költségére (a kisfiú kb. 5 éves volt, nem mehetett szülők nélkül) és az ottani költségekre (evés, szállás, stb) gyűjtöttek. Amúgy itt olvashattok róla többet.

Mindenesetre már nagyon sürgette őket az idő (a génterápia csak bizonyos kor/súly alatt működik, és a kisfiú egyre nőtt), de már nagyon az élvonalban voltak. És én megfogadtam, hogy az első fizetésem, bármennyi is lesz, elküldöm nekik teljesen. Persze szerencsés vagyok, mert volt félretett pénzem az előző (diák)munkámból, és egyetemi ösztöndíjat is kapok, szóval ne úgy képzeljétek el, hogy egész hónapban nem ettem utána, vagy mártírkodtam vagy bármi.

Megkaptam az állást, a hónap közepén-végén álltam munkába, a következő hó elején megkaptam az előző havi pár napért a fizetést, és azonnal utaltam Tomikának.
És. Ami nekem azóta is egy csoda, és azért is írom le ide ezt az egész sztorit hosszan, hogy: ÖSSZEJÖTT A PÉNZ kb. az utalásom másnapján, és Tomikát sikeresen kezelték.
Azóta iskolába jár, állandóan erősödik, úgy, hogy korábban már nyelni alig tudott szegény.
Annyira jó látni Facebookon, hogy napról napra egyre többet tud állni, menni, és hogy a szülei mennyire odafigyelnek arra, hogy fejlesszék őt és az izmait. A ,,harcnak" nincs vége, még rengeteg fejlesztés vár rá, de minden nappal egyre erősebb.

Tudom, hülyeség, de emiatt kicsit olyan, mintha az én gyerekem is lenne, és úgy örültem, amikor iskolába kezdett járni, mintha csak az én gyerekem kezdte volna a sulit :D

Általában nem értek egyet azzal, hogy a szülők tartalmakat osszanak meg a gyerekeikről, de teljesen megértem, hogy amikor segítségre van szükség, akkor meg kell mutatniuk, hogy pontosan miért, kinek, stb. kell a pénz, és ebbe beletartozik a gyerek(ek) mérföldköveinek állandó megosztása, képek feltétele, és emiatt én is tudom figyelni, ahogy Tomika felnő :)

Szóval ez volt az első fizetésem története, a mai napig nem bántam meg egy percre sem.