Nálunk a tanítónk iskolában “nyíltabban” kezelte a lelki dolgokat az osztályon belül. Ehhez viszonyította a teljesítményünket, hogy ha nincs jó lelki állapot=nem halad a gyerek=nem lehet elvárni, hogy 100%ig koncentráljon=segítség nyújtás. Sokkal kisebb közösség is voltunk, általában én voltam a bullying tárgya, hogy hogyan nézek ki, hogy öltözködöm, miért beszélek olyan felnőttesen és még sok más. De volt hogy fordult a helyzet és én is jutottam olyan helyzetbe ugyanebben a közösségen belül, ahol én bullyingoltam. Mindenkinek volt szar a családjában. Mindenkinek. Akinek nem volt, mert viszonylag kiegyensúlyozottnak volt mondható, 15 év után kezdtek kibukni a dolgok, amikor összeültünk osztálytalálkozóra, hogy azért ott is voltak titkok, csak gyermekként nem vette észre, hogy ez a szülő hatása, és még voltak páran akik később döbbentek rá, a tanítónk is csak érezhette, hogy valami nincs rendben, de a pontosan okát nem tudta, mint a többieknél. Nem volt annyira szembetűnő. Nem tudok felsorolni egy olyan osztálytársamat sem, ahol ne lettek volna kisebb-nagyobb deffektek, a magaméról nem is beszélve. Csapni való gyerekkor, de legalább gimiben megtaláltam azt a közösséget, ahol “élni és élni hagyni” alapon működtünk és a “keménymag”, amibe beletartoztam nem baszogatott senkit. Ott már 35+an voltunk, nem lehetett mindenkiről valóban mindent tudni, de biztos vagyok benne, hogy mindenhol vannak/voltak családi dolgok, lehet számunkra kisebb volumenű vagy nagyobb. A lényeg az egyénen van, hogy hogyan éli át és felismeri-e a környezete az iskolában, hogy miért csinálják ezt, ha bullying formájában csapódik ki vagy csak később jön rá ő maga (ha van erre “igénye” persze), hogy mi volt a viselkedésének alapja régen.