Covid diktatúra alatt ugye minden zárva volt, szóval sehova nem tudtam bemenni a problémám megoldani. Délelőtt találkoztam egy csajjal, már nem voltam jól de otthon nem tudtam elintézni a stressz miatt, el kellett indulnom tudva, hogy kurva nehéz lesz. Kb 20 perc a lakásom felé irányítottam a sétát, és mondtam neki, hogy be kellene ugranom majd valamiért. Kb 50 méterre voltunk már, és olyan lassú tempóban sétált hogy meghaltam. Én közben vért izzadtam hogy ne lássa rajtam hogy mindjárt összefosom magam. Már 15 perce beszélt valamit egy szóra nem tudtam odafigyelni, mert minden mentális energiám a záróizmaim működésére irányult, és a brutális hascsikarásból következő fájdalmak elrejtésére, azaz arra, hogy normálisan sétáljak. Mondtam neki, hogy ne haragudj, tudom hogy ezután úgyse akar velem beszélni ami nem baj, nem vele van a gond, rosszul vagyok, haza kell mennem és én ezt most nem tudom tovább folytatni. Szóhoz se jutott szegény, mondta hát oké akkor elmegy a vasútállomásra. Rendben, tényleg ne haragudj, sajnálom hogy húztam az időd.

Én ahogy tudtam elkezdtem rohanni, nyilván látta hogy hogyan, meg hogy mi a helyzet mert 20 méter után le kellett hajolnom és térdelnem a földre úgy fájt a hasam, meg hogy ne fossam össze magam. Aztán amikor az inger kicsit alább hagyott, felálltam és rohantam megint amennyire tudtam.

Az ajtó előtt miközben a kulcsot kerestem és próbáltam az ajtót nyitni egy helyben toporogva, elejtettem és ahogy lehajoltam érte, be is fostam.