Én egy kicsit általánosabb véleményt fogok megfogalmazni a gyerekvállalásról, mint témáról, érintve a felvetéseidet:

Először is, nálam fordítva volt: 19-21 éves koromig azt éreztem, hogy szeretném, hogy egyszer legyen gyerekem, és aztán ez nagyon megváltozott. Elvégeztem a főiskolát, elkezdtem dolgozni, lett párkapcsolatom idő közben és arcul csapott az élet/valóság. Az ahogy elképzeli sok ember fiatalon a gyerekvállalást, véleményem szerint távol áll a valóságtól. A valóságban a szülőség rengeteg anyagi és lelki áldozattal jár, arról nem is beszélve, hogy egy kiegyensúlyozott felnőtt kapcsolat kell hozzá. Én úgy gondolom, hogy egy olyan párkapcsolatba, ahol alapból széthúzás van és fontos alap dolgokban nem értenek egyet a felek oda nem való gyermek. Ezt csak azért írom, mert én sok olyan párkapcsolatot látok, ahová mint megoldást szánták a gyereket, de valójában csak a már meglévő problémáikat eszkalálták ezzel a döntéssel.

Véleményem szerint annál, aki úgy érzi, hogy soha nem akar gyereket, ez az álláspont akkor tud megváltozni, ha lesz egyszer egy nagyon megbízható partnere, akivel összhangban, anyagi biztonságban és többé-kevésbé egyetértésben élnek. Ez a biztonságérzet tudja hozni a gyermek utáni vágyat is.

Nekem meggyőződésem amúgy, hogy azt, hogy sokan nem akarnak gyereket, akár 30 felé közeledve sem, a jóléti társadalom hozta. És ezt most nem, mint szitokszó használom, mert én is többek között azért nem vállalok gyereket (sok más mellett), mert egymagam könnyebb eltartani, mint magamon kívül még 1-2 embert. Ez tiszta matek, és egyébként már nem is azt a kort éljük (szerencsére), hogy emiatt rosszul kelljen valakinek éreznie magát. Azok, akik azt mondogatják/mondogatták Neked, hogy úgyis meggondolod magad valószínűleg olyan világban/korban nőttek fel, amikor nem igazán volt más elképzelése az embereknek az életről, mint az, hogy megházasodnak és lesz 2-3 gyerekük. Van egy bizonyos korosztály, akik szinte kötelező, az élethez tartozó "kelléknek" gondolják a gyereket, és tényleg őszintén nem tudnak elképzelni másféle valóságot. De ma már szerencsére több alternatíva is létezik és nem csak egyetlen egyben gondolkodhatunk.

Az, hogy időnként elkap ez az érzés, hogy milyen aranyosak a gyerekek, vagy a kiscipőcskék, és az ebből fakadó megbánás/érthetetlen szomorúság érzése egy olyan idilli kép utáni vágyakozás, amit szerintem a gyerekes emberek nem olyan sűrűn élnek át. Ezzel persze nem azt mondom, hogy esetleg a legtöbben inkább bánják a gyerekvállalást, vagy nem szeretik a már meglévő gyereküket, hanem inkább azt, hogy kevesebb az ilyen idilli, fotóalbumba illő pillanat és több a nehézség és a megoldandó feladat a mindennapokban.