Én vagyok a rossz vagy talán igazam van?

Ma volt a ballagásom, és még sokkal korábban leszögeztem, hogy nem akarok bulit tartani a megünneplésére. Persze ez a szüleimnek nem tetszett, ők már régóta lebeszélték, hogy bizony lesz egy kis buli. Elfogadtam, ezen felesleges lett volna vitázni. A buli olyan volt amit én nem élveztem, nem is tartózkodtam velük sokáig a házban, kimentem az udvarra. Nyilván unatkoztam, fáradt voltam (korán keltem és a ballagás alatt végig állni kellett magassarkúban), le akartam végre pihenni és kikapcsolódni úgy ahogy én szeretnék. Persze ezt nem fogadták el, hiszen ők engem ünnepelnek (úgy hogy én ezt egyáltalán nem élveztem) és volt aki kényszeríteni akart, hogy menjek és táncoljak velük. Aztán valaki még a szobámba is hányt.. Hozzá tenném, hogy mostanában a közelgő menstruációm miatt érzékenyebb is vagyok, a ballagás okozta érzéseim így is túlcsordultak, de itt telt be a pohár. Mikor már vége volt kitört belőlem a sírás, mert én borzasztóan éreztem magam, mikor nekem is ünnepelnem kellett volna, hogy végre elértem ezt is. Viszont ezt nem olyan módon tettük meg ahogy az nekem lett volna jó, és a végén még erőltetni is kezdték. Hozzáteszem, hogy nincs bajom a bulival, csak amilyen zenéket hallgatnak, attól egyenesen rosszul vagyok; és túl fáradt is voltam ahhoz, hogy buli hangulatom legyen. Mikor sírni kezdtem természetesen megkaptam hogy még mindig kényes és buta gyerek vagyok, amiért ilyeneken kiakadok (ami szintén bántott). Egyszerűen nem tudok beszélni nekik adrolz, hogy ha valami bánt, mert mindig ezeket kapom. Ahogyan érzek, azt nem tudom kontrollálni, de beismerem ha tudom, hogy nincs igazam. itt az a gond, hogy még meghallgatni sem akarnak; már az első mondatom közepébe vágnak hogy elég is volt. Ha eddig elolvastátok, akkor köszönöm szépen, légyszi osszátok meg velem, ti hogy látjátok ezt :')