Az unokatestvéremről (25 éves lány) jutott eszembe. Volt egy legjobb barátnője, akivel óvodás kora óta ismerték egymást, utána pedig egy osztályba jártak. Mindig együtt lógtak, folyton átjártak egymás házába, együtt játszottak, fél szavakból is megértették egymást. A suliban a tanárnak külön kellett ültetnie őket, mert annyit röhögtek a belsős poénjaikon. Volt, hogy azért késték le a buszt, mert annyira belelendültek valamilyen játékba, hogy észre se vették, hogy eltelt a nap.

Aztán kb. 10 éves korukban az unokatesóm családja elköltözött az ország másik felébe. Ez olyan 15 éve lehetett, még egyiküknek sem volt közösségi médiája. Egy ideig még tartották a kapcsolatot telefonon, de egyre ritkábban, mígnem abbamaradtak a hívások. Teljesen elváltak az útjaik.

Olyan 5 évvel ezelőtt, kb. 20 évesen az unokanővéremnek eszébe jutott rákeresni a régi barátnője nevére facebookon. Meg is találta, és felvették egymással a kapcsolatot. Megbeszéltek egy találkozót, ami nagyon jól alakult, órákig megállás nélkül beszélgettek. Lelkesen mesélte az unokatesóm, hogy mennyi mindent megbeszéltek, és sikerült feléleszteni a régi barátságot. A második találkozásnál még mindig volt mit bepótolni, úgyhogy maradt utána valamennyi a lelkesedésből, de már érezhetően kevesebb.

A következő találkozásnál már kifulladt a dolog. Amikor érdeklődtem az unokanővéremtől, elég meglepő dolgot mondott: rájött, hogy miután kivesézték egymásnak, hogy mi történt velük az elmúlt 10 évben, már nem tudtak miről beszélgetni. Sőt, azt mondta nekem, hogy a lány unalmas (akivel régen fél óráig tudtak röhögni a semmin!), és semmi közös nincs bennük. Nem is találkoztak többet.

Ha nem láttam volna személyesen, akkor el se hinném, hogy valaki ennyire nem találja a közös hangot azzal az emberrel, akivel szinte "lelki társak" voltak. Azért sem értem, mert több olyan személyt ismerek, akiben látszólag semmi közös nincs a legjobb barátjával/barátaival, egyszerűen annyi történt, hogy általános iskolában egy padba ültek le, és azóta is összetartoznak. Ez az unokanővéremnél nem működött. Hiába volt az a lány 5+ évig az egyik legfontosabb ember az életében, amikor újra találkoztak, már csak idegenek voltak. Pedig az alaptermészetük nem változott (legalábbis az unokatesóm ugyanaz, aki volt, csak felnőttben, és amikor 5 éve néhány percre láttam azt a lányt a 2. vagy 3. találkozásukon az unokatesómék házában, akkor róla is ez volt a benyomásom).

Mitől függhet ez? A távolság, külön töltött idő vet véget a gyerekkori barátságoknak? De nem feltétlen, mert sokan felveszik a fonalat ott, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna (nekem pl. van egy olyan barátnőm, aki külföldön él, évente csak 1-2x találkozunk, és még mindig olyan jól elvagyunk, mint gimis korunkban). Nektek mi ezzel a tapasztalatotok?