Csináltál valaha bármi olyat, ami után nem tudtál tükörbe vagy a szüleid vagy párod szemébe nézni?

Kimostam apám telefonját, amit a nadrágjában felejtett. Természetesen azt az 1 zsebet nem néztem meg mindössze. Már ott gyanús lett, hogy idegbetegen jött fel a lépcsőn az emeletre, hogy nem találja a telefonját (boltban volt reggel). Azonnal lefehéredtem, mert tudtam, hogy nagy valószínűséggel bent pörög már a gépben. Rendre hívogatta, én meg izzadtam mint kurva a templomban, hogy nehogy kicsörögjön a mosókonyhában. Mondanom sem kell, sokszor megkérdezte, nyugodt, bizalomkeltő hangnemben, hogy átnéztem-e a nadrágját mielőtt betettem a gépbe. Amint lejárt a gép (kemény 1 óra volt, mert apám sokszor nézett a gépre, hogy mikor jár már le, hogy megnézhesse tényleg nem mostam ki a mobilt), téptem fel az ajtaját és persze megtaláltam a frissen és üdén illatozó készüléket. Azonnal berohantam vele a szobámba és eldugtam a szekrény mélyére, hogyha kicsörögne vagy netán bekapcsolódna ne buktasson le. Délután mikor mentem az akkori barátomhoz, vittem magammal a bizonyítékot és mint egy körözött bűnöző, a sim kártyát kivettem és a készülék ment egy kukába, jó messze tőlünk. Sajnos nincs apámnak annyi EQ-ja, hogy ezt a helyzetet jól kezelte volna. Ha rajta múlna, még most is szobafogságban lennék és már akkor sem voltam kiskorú... Köszi a dejavu gyomorideget 🥲. Meg a ráeszmélést, hogy szerencsére mennyit változtam azóta és leginkább azt, hogy apám mennyire nem tudja már befolyásolni a mentális és lelki állapotom.