Gimis voltam, amikor egymásba szerettünk egy külföldi sráccal. Párszor meglátogatott, imádtuk egymást, közös jövőt terveztünk, stb. Aztán egy gyenge pillanatban rájöttünk, hogy kommunikálni sem tudunk normálisan (gyenge volt az angolja, en nem tudtam németül) és fiatalok is vagyunk, nincs sok jövőnk. Kb egy évig szarul voltam, aztán persze elsodort az élet. Egyszer ő jelentkezett jó pár év múlva, leveleztünk párat, aztán megint semmi. Sokkal később én írtam neki, felesége volt és gyereke. Néha fellángol bennem a dolog és sokat gondolok rá, és a legjobb az egészben, hogy annak ellenére, hogy beteljesületlen, diákszerelem az egész, mégis a legkitartóbb érzés, és nulla csalódás van benne. Persze akkor fájt és utáltam, de olyan fiatalok voltunk, hogy gyakorlatilag csak szép dolgok maradtak meg, amiken a mai napig fülig érő szájjal mosolygok. Biztos van neki is idegesítő oldala, és negatív tulajdonságai, de sosem derül ki, és megmarad egy mindent elsöprő szerelem emlékének, szerintem szuper érzés. Sokat gondolkoztam, miért történt az egész, mi lett volna, ha 10 évvel később történik, de inkább elengedem, mert úgy látszik, azért kaptam, hogy mindig így maradjon meg bennem. Szerintem te is fogd fel úgy, hogy ajándék volt, amire mindig mosolyogva tudsz majd gondolkodni, ha túl vagy rajta.