Megértem, hogy tartasz a műtéttől, de van amikor nincs mit tenni, túl kell lenni rajta.

Én is már irracionálisan tartok az orvosoktól, ápolóktól, mindig is fóbiám volt tőlük, amíg élek az is lesz valszeg.

Az évet azzal kezdtem, hogy egy szerencsétlen eséssel beszakítottam a bal fülemet. A fülkagylóm tetejéből egy ilyen egy centi mélyen és oldalirányba is, szóval lebegett a fülkagylóm teteje, mint egy zászló és vérzett össze mindent. Azonnal be a balesetire, felvettek gyorsan, egy félórán belül már feküdtem a fül-orr-gégészeten hajnal 1-kor és varrták vissza, mert én voltam az egyetlen szerencsétlen, aki így járt az este.

Nyílván előtte majd szétett az ideg, de próbáltam azért amennyire lehet nyugodt maradni, mert barátnő jobban megijedt, teljes pánikhangulatban volt, hogy mi történt. De közben, amikor már varrták semmi nem volt a fájdalom ahhoz képest, amikor konkrétan az esés után elősször belémnyilalt az egyszerre szúró, csípő érzés, hogy haver... most valami nagyon nem oké fültájékon.

Van amikor nincs választás, be kell vállalni. A veseköved lehet, hogy most még nem fáj, de ha nem vagy túl ezen a műtéten, akkor majd fog... és azt se hallottam kellemesnek.

Egyébként minden orvos és ápoló nagyon segítőkész volt, akivel találkoztam, kedvesek, gyorsak, precízek. Szóval innen is ha valaki olvasná közületek, akkor mindenki felé ezer hála, aki a magyar körülmények ellenére az egészségügyben húzza az igát! A fóbiám sem bármilyen rossz élményből fakad azt hiszem, egyszerűen csak van valami ösztönös viszolygásom az orvosoktól, még ha rá se szolgáltak.