Nem csak egy rossz romantikus kapcsolat után lehet szabadság. Én pl. évekig éltem egy fedél alatt egyszerre a szüleimmel és nagyszüleimmel. Mivel az apám és az apai nagymamám is toxikus személyiség, ezért a mentális egészségem bánta. Egyesek romantizálják ezt a többgenerációs együttélés dolgot, de az igazság az, hogy régen sem azért éltek így az emberek, mert az milyen idilli volt, hanem mert nem volt más választásuk. Valójában senkinek sem ideális felállás, teljesen más életmódja van egy idős, egy középkorú és fiatal embernek, ami még egy egészséges családi dinamikában is kompromisszumok hadával jár, hát még ha olyan családja van az embernek, mint pl. nekem. Soha nem járhattam sehova, a szociális életem nulla volt, mert a nagyanyám múlt századi világnézete szerint egy lánynak estére otthon kell lennie. Napi szinten kellett hallgatnom, hogy az apám üvöltve szidja az egész életet, aztán meg a tévét bömböltette úgy, hogy gondolkodni se tudtam, nemhogy tanulni. Olyan, hogy privát szféra nem létezett, a ház kialakítása olyan volt, hogy keresztül kell menni a szobámon, hogy átmenj egy másikba, szóval állandóan ki-be járkált mindenki. Önállósodni semennyire nem engedtek, ha csak egy rántottát akartam egyedül összedobni, azt is mindig tágra nyílt szemmel nézte a nagyanyám, hogy mikor gyújtom fel az egész házat.

Szóval az, hogy most külön élek tőlük, és ez nekem mindennél többet ér. Az, hogy nem tudom kinek elmesélni a napomat este, elhanyagolható tényező.