Két gyerekem van, a kisebbik babakocsis. A nagyobbat minden reggel viszem oviba villamossal. Se felszállni se leszállni nem szokott senki soha segíteni. Ha épp mégis, azt konkrétan felírom, olyan ritka. Félre ne értsetek, Én feltudom tenni a villamosra (régi villamos) mert nem vagyok puhány és valamennyire könnyű is megemelni a kocsit, és ez nem egy hiszti poszt! Csak minden nap látom ahogy végignézik az emberek a villamoson is és lent is ahogy egyedül végigcsinálom ezt 2 gyerekkel és soha senki sem segít. Sőt még előre is tolakodnak nagyon sokszor. Ami nem zavar mert Én nem sietek, ők meg lehet igen, csak rosszul esik nagyon. Annyira rosszul, hogy volt nap amikor hazafelé elpityeredtem, mert fellöktek babakocsival (amiben egy kisbaba van!!!!!) és ezután se kaptam segítséget. Hétvégén olyan helyen jártam, ahol hosszú lépcsőn kellett le majd felvinnem a babakocsit, miközben 30-40 ember ment el mellettünk, de senki se segített vagy kérdezte meg, hogy segíthet e. Én például nagyon empatikus ember vagyok, és figyelek a környezetemre. De ezt az élet sose viszonozza. Nem felháborodott vagyok ezek miatt, hanem csalódott és egyre inkább veszítem el az emberekbe a hitemet. 35 évesen is remélem a jót, de ahelyett hogy többet látnék, már lassan nem látom. A kismamás tapasztalataimat már le se merem írni ...