Egy mai telexes cikk kapcsán jutott eszembe, mit gondtotok, tényleg szégyellnivaló, illetve ciki, ha egy férfi mások előtt sír?

Posted by troy_west@reddit | askhungary | View on Reddit | 90 comments

Mármint arra vagyok kíváncsi, hogy Ti férfiak, hogyan gondolkodtok erről. Mennyire érzitek úgy, hogy a sírás tabu, úgymond ciki? Főleg más féfiak előtt. A cikk nem állítja ezt, de általánosságban kijelenthetjük, hogy a férfiak jobban elfedik az érzelmeiket, mint a nők. A női sírást megértőbben, türelmesebben kezeli a társadalom. Férfiak esetében még baráti, családi körben is mumus a sírás. Még, ha egyértelműen indokolt is (pl. egy szerettünk elvesztése, gyász, valami trauma), a legtöbbször akkor is elzárva maradnak a könnyek.

Jellemzően a meghatódottság, az elérzékenyülés is palástolva van.

Egy saját, ellentétes példa erre:

Sok év kihagyás után 2 hete újranéztem a Blade Runner-t. A film vége felé már küszködtem a könnyeimmel, aztán a legvégén, a zárlatnál, az utolsó mondatnál, s mikor berobbant a lezáró szám, egyszerűen elsírtam magam. Nem pusztán pityeregtem, hanem feltört.

A barátnőm, akivel a filmet néztük, jól kezelte. Nem babusgatott, de megértő és együttérző volt.

Ki tudja, mi tört ki igazából? A katarzis, amit a film adott, biztosan hozzájárult ahhoz, hogy megrendüljek, ám a bejegyzésemet illetően nem is az a lényeg, mi váltotta ki ezt a reakciót, hanem, hogy egyáltalán megtörtént ezen a módon, s hogy az, aki velem volt, szépen fogadta ezt.

Felmerülhet a kérdés: akkor is így reagáltam volna, ha egy haverral nézem a filmet? Triviálisan hangzik, de mély bizalom kell ahhoz, hogy a lélek ennyire elengedje magát, s meztelenre vetkőzzön. De ha ez elvileg – férfiak között – megvan, a legtöbbször miért bújunk el mégis?

Lehetnek helyzetek, amikor talán érdemesebb elrejteni a könnyeket, s az is igaz, hogy mélyebb mentális problémára utalhat, ha valaki könnyen és gyakorta sír, de ha ezeket félretesszük, akkor is feltűnő, hogy mi férfiak egymás közt mennyire nem bánunk jól a sírást lehetségesen kiváltó érzelmeinkkel, s ebből következően mennyi lehetséges elfojtás van bennünk. Vagy egyszerűen csak kevésbé vagyunk olyan érzékenyek, mint általában a női nem képviselői?

Nem lehet, hogy egyébként tényleg inkább ahhoz kell erő, hogy bátran megmutassuk az érzelmeinket, s hogy időnként sírjunk egy nagyot?

Nőpajtások válaszát is kíváncsian várom. Ti mit gondoltok ezekről?