A nehéz anyagi körülmények, a kitolódó életkezdés, tanulás, a pártalálás nehézségei miatt, és sokunknak arra is rengeteg idő ment el, hogy a saját családunkkal, az onnan hozott mintákkal és komplexusokkal megküzdjünk.

Aki 39 éves és még reménykedik, az mégis mi mást tehetne? Nyilván tisztában van vele, hogy a biológiai órája ketyeg (a közvélekedéssel ellentétben a férfiaknál is nő a kockázata a meddőségi problémáknak, a magzat mindenféle rendellenességének), de ha a körülményei eddig nem voltak adottak, akkor visszacsinálni már nem fogja tudni az eddigi életét. Van egy pont az ember életében, ahol a biológia eldönti helyette a kérdést, és nyilván ezt is meg kell gyászolni, ha nem jött össze a család, a gyerek, de én mindig azt mondom, hogy ezerszer inkább azt bánja meg az ember, hogy nem lett gyereke, mint azt, hogy lett.

Most sok fiatalnál látom a korai házasságot, korai szülést, és szurkolok nekik, hogy ők jobban döntsenek, mint mi döntöttünk 20-25 körül, mert ha én bármelyik akkori kapcsolatomba vállaltam volna gyereket, ma száz százalékban egyedül nevelhetnék egy tinit, és a legtöbb, amit az apjuktól kaphatnának, az a gyerektartás.

Nálam például a végstádiumos szülő, majd az anyós-após haldoklása éveket vett el a termékeny időszakból. Depressziósak voltunk mindketten, anyagilag támogattuk a családot, érzelmileg is rengeteg terhet cipeltünk. Ebbe az ember nem vállal gyereket. Elteltek az évek, és bár szülők lennénk, de már nincs elemi szintű vágy a saját gyerekre. De pont ennyire jogos lenne az általad emlegetett késői gyerekvállalás, 37 évesen nem kizárt, hogy már csak a lombik lenne a megoldás. De gondolom, nem csak az én sztorim cifra, mindenkinek megvannak a személyes okai, amiből kívülről nem sok látszik.