Ha jól emlékszem, még középiskolás voltam mikor barátnőmmel csajos túrát szerveztünk az egyik zempléni faluba. Visszafelé nem indult már busz a vonatállomásra, így 8 kilométert lesétáltunk... Este felszálltunk az utolsó vonatra, fáradtak voltunk, de azért be nem állt a szánk. Ez feltűnt egy kb. velünk egyidős srácnak, aki idővel átült hozzánk a vonaton. Egyből befogtuk😂, próbáltuk a fáradságra fogni, de ő hallott minket és lebuktunk. Egész jót beszélgettünk, szemmel láthatóan megpróbált mindent megtenni azért, hogy imponáljon nekünk. Semmire nem emlékszem már az egészből, csak arra, hogy idővel feltett egy olyan kérdést, hogy: rámenős-e. Halál nyugodtan mondtam neki, hogy szerintem nem.

Következő párbeszéd alakult ki:

– Naaa, de most komolyan, rámenős vagyok?

– Neeem, tényleg neem.

– Tényleeeg?

– Igen, mondom tényleg neeeem.

– Na jó akkor, őszintén: igen, nem vagy egy picit?

– Hát na jóó, akkor egy picit. (még ráztam is ehhez a kezem, hogy egy picit tényleg mégis az, mert mi az már, hogy ideül hozzánk...🤣), de amúúgy neeem. Tényleg nem. 😌

Láttam nem igazán örül a válasznak. Néztem barátnőmre, aki a srác mellett ült velem szemben, néma csendben elpirulva, bazsgajgó fejjel, nem szólt semmit a témához. Aztán ezen a témán túllendültünk, és nem lett többet felhozva.

Épségben hazaértünk, majd miközben elkezdtem kipakolni az útról, azon gondolkoztam, hogy miért kérdezte meg ennyiszer a srác, hogy rámenős-e. A reakciója is olyan furi volt... Aztán jött a megvilágosodás. Ő nem azt kérdezte, hogy rámenős-e, hanem, hogy helyes-e. 🤣🤣🤣🙈 Mentségemre szóljon, hogy tényleg fáradtak voltunk, és nagyon hangos volt a vonat, csak az e és az s betűt hallottam ki. 🥲🥲🥲 (barátnőm erre a tanú.😆) De úriember módjára kezelte a visszautasítást, még utána is egy jót beszélgettünk. (Végigbeszélgettük az utat). A végén pedig normálisan elköszönt tőlünk, nagyon tisztelettudó volt.

Remélem jól van és teljes életet él! Azt már valoszínűleg soha nem fogja megtudni, hogy egyébként helyes volt. 🤣😅😅