Hogyan fogadd el, hogy végérvényesen magányosan kell élned a környezeted általános közönye és lenézése miatt?

Igen, ez már a 100 csilló+1-edik ilyen poszt, de már nem érdekel. Csomó ilyen poszt átolvasása és rájuk való reagálások után úgy voltam vele, hogy ha más hu/redditer is szabadon posztolhat ebben a témában és kérhet mástól reakciókat, véleményeket, akkor én miért ne tehetném meg? Alapfelállásban annyit, hogy egy 40 éves, konstans magányosan élő ember vagyok. Iszonyat szar kinézettel, nagyon alacsony intelligenciával és önbizalommal, rossz családi-szociális háttérrel, számos rossz szokással és súlyos hibával, amiből logikusan következik, hogy a környezetem legjobb esetben leszaró közönnyel tolerál (vagy csak levegőnek néz) vagy jogalapot formál arra, hogy nyíltan kiállhatatlan, szar embernek kezeljenek és ezt éreztetik is velem. Szar ember vagyok, mert.... nem olyan végzettségem van, ami elvárható lenne, nem olyan munkát végzek, amihez igazán értenék, mert nincs kellő egzisztenciám, mert nincs magánéletem, mert nem élek a társadalmi elvárások szerint, ami ilyen idősen illene letenni az asztalra.... számos ok van, ami miatt folyton okot adhatok a körülöttem élőknek arra, hogy tüntetőleg ignoráljanak vagy beszóljanak. Ha leszarnám alkatom lenne, akkor könnyen bele lehetne ebbe nyugodni, viszont az átlagnál sokkal érzékenyebb vagyok a környezetem visszajelzéseire, és az a fő célom hogy minél jobban megfeleljek annak, remélve, hogy akkor jobban elfogadnának, ami persze egy végtelen kínlódás és önellentmondás. Ezen gyönyörű kis csomag miatt nyilván mentálisan is beteg vagyok, nem érzem semennyire boldognak és elégedettnek azzal kapcsolatban, ahogy vegetálok. 4 hónapja járok pszhichológushoz, de semmi értékelhető eredménye nincs a beszélgetéseinknek. Úgy érzem, hogy csak körbe-körbe járunk a témában, de semmilyen alkalmazható instrukciót, tanácsot, feladatot nem adott amit aktívan lehetne alkalmazni és garantálja hogy lesz pozitív eredménye. Az eddig elhangzott dumájával (különleges és egyedi hópihe vagy, mennyire fasza ember vagy és mikre legyél nagy pofával büszke mások előtt, fogadd el magad) nem értek egyet és nem tudok mit kezdeni, megalapozatlan, alkalmazhatatlan közhelyek és olyan irányt erőltet amit ellenkezik azzal, amilyennek látom magam és amilyennek jellemez a környezetem. Ugyanis erősen introvertált alkat vagyok (de ettől még vágyok időnként emberi társaságra) és a beképzelt, önmaguktól elszállt emberi stílus (főleg, amikor nincs mire) és viselkedés az, ami nagyon tud triggerelni és irritálni, így minden erőmmel a realitások talaján maradva (tudd, hol a helyed) tisztában vagyok a rengeteg hibámmal és gyengeségemmel. A kevés jó tulajdonságommal is tisztában vagyok, de azok nem olyanok, amikkel ki lehet tűnni a tömegben, ezek alapvető jó dolgok csak, azt mindenki alapból elvárja és tudja nyújtani. Mielőtt írná valaki, vannak hobbijaim, csak ezek magányosan gyakorolhatóak, illetve amit lehet társaságban is, ott nem igazán vannak nőneműek. Sokféle dolog érdekel amúgy, csak egyrészt nincs egyedül hova bekapcsolódni az általános elutasítottság miatt (ezért vannak magányos hobbijaim természetesen) másrészt sosem tudtam magamat mélyen beleásni egy tevékenységbe: túl sok dolog érdekel de csak felületesen. A sportot nem tekintem hobbinak és alapból rühellem, mert sok kényelmetlenséggel jár (izzadás, légszomj, izomfájdalmak stb.) és nem szabadít fel, csak azt érezteti szintén hogy mekkora egy szar ember vagyok - testi jellemzőkben is. A legnagyobb "álmom" az lenne, hogy én is ugyanolyan szürke, általános és klasszikusan és elcsépelten értelmezett NORMÁLIS életet élhessek, mint a többi 9,7 millió ember ezen a szemétdombon. Hogy legyen valaki, akivel lehessen beszélgetni arról ami épp eszembe jut, ami érdekel, aminek örülök vagy zavar, ami nyomaszt stb. Egyelőre úgy tűnik, abba kellene valahogy beletörődnöm, hogy determináltan egyedül kell leélnem a maradék időmet, napról napra attól szenvedve, hogy miért vagyok ennyire elcseszett, szar ember (a környezetem véleményére alapozva). Úgy tűnik, hogy az engemet körülírő tulajdonsághalmaz annyira taszít más embereket, hogy semmilyen körülmények közt nem volnának hajlandóak szóba állni velem, mert az az ő szintjük és ingerküszöbjük alatt van. Szerintem ez csupán az előítéletekből, egoizmusból vagy lustaságból táplálkozik náluk és kényelmesebb taktika így tenniük, hogy elkerüljék az érintkezést velem (meta- és szóbeli kommunikáció). Számos ezzel foglalkozó posztban felmerült az, hogy az egész szociális kapcsolatok kiépítésének lehetősége determináltan azon múlik, hogy valaki milyen külsővel rendelkezik és milyennek gondolja (vagy inkább hazudja magát). Nyilván az eleve kapott rossz külsővel semmit nem lehet tenni, bárki bárhogy maszatolja (vegyél fel szép ruhát, gyúrj, csináltass más hajat és hasonló elmés tanácsok) ez nagy hátrány és szűrő, hogy szóba álljanak az emberrel egyáltalán. De ott van még a fellépés/duma is, ami úgymond a "belső értékekről" adhat valamiféle demót másoknak az ismerkedésben. De kérdem én: vajon miért sikeresebb az ismerkedésnél valaki azzal, hogy olyan hátteret, tulajdonságokat vetít magáról a másik félnek a siker érdekében, ami szöges ellentétben van a valósággal? Miért éri meg úgyis nagyítani, ha később kibuknak azok a kellemetlen vagy eleve kizárónak ható jellemvonások? Ebben a témában gyakran elhangzó "jótanács" az önmarketing fontossága is. Kérdem ismét: morálisan miért valid és hatékonyabb a jó tulajdonságokat felnagyítani (másnéven vetíteni) és a rosszakat elhallgatni, letagadni ismerkedéskor? Miért nem lehet egyből őszintén felvállalva mindent úgy megmutatni, ami egy emberrel jár együtt? Valahogy morbid és kínosan megmosolyogtató, amikor rengeteg női profilom látható az elvárások közt az őszinteség, mint alapvető viselkedési minta megkövetelése, ezzel ellentétben már az ezt megkövetelő is valamekkora mértékben hazudik magáról, mert ugye a jó marketing divatja miatt jobban eladhatóvá kell tennie magát és sok férfit is erre ösztönöz a másik oldalon, majd lesz egy szép nagy önáltatásos hazugságba fulladó massza. Nem egy hasonló poszt alatti véleménynél kommenteltem, ezt a "csak fogadd el magad és utána minden hirtelen szuper lesz, a környezeted hirtelen feleszmél és észreveszi hogy létezel, sőt még kedvelni is fog instant és sikered lesz" dumát egy nagy bullshitnek tartom, mert nincs rá igazoltan működő bizonyíték. Ahogy írtam is, sokan elfelejtik itt, hogy az ismerkedés, barátkozás egy kétszereplős játék, és ha az egyik fél passzív marad végig benne, nem adja jelét érdeklődésnek vagy tesz bele energiát a közösbe, akkor milyen joggal várható el, hogy csak te tegyél érte (fogadd el magad), de a másik oldalnak ez egyáltalán nem kötelezett (hogy elfogadjon) feladata?Miért találom szembe folyton azzal a fojtogató közönnyel, ami naponta körülvesz, amikor emberi lények társaságában töltök (munka, utazás, közösségi terekben haladás) és senkit nem érdekel hogy mi van veled, egyáltalán hogy létezel-e... Lezárva a sok kilométernyi ömlengésemet sanyarúan szar életemről, jöhetnek kommentben vélemények és értelmes, gyakorlatban is alkalmazaható, bizonyíottan működő tippek arra, hogy mivel lehet egyrészt a környezet közönyét megtörni és ezt az önelfogadást sikeresen végigcsinálni,Vagy ha ez lehetetlen feladat, akkor milyen módszerrel lehet véglegesen elfogadni a végleges, (a környezetnek köszönhetően) kényszerből vállalt magányos életet, és értelmesen kitölteni a maradék időt...