A bukott elit utolsó pillanatai: Rettegés és státuszvesztés a kormányzati átadás-átvételen

A testbeszéd és annak elemzése egy vitatott tudomány. Vannak akik egészséges kritikával tudják ezt kezelni, szemlélni. Vannak akik elhiszik, minden (számukra, az ő szemszögükből) lényeges információ kiolvasható a testmozgásából, az arcmimika legkisebb rezdüléseiből is. Vannak, akik iszonyodnak vagy félnek ettől, mert úgy érzik, ezzel a tudománnyal a lelkükről vagy a legszemélyesebb szférájukról szereznek információt olyanok, akikre nem tartozna, vagy visszaélnének vele. Megint mások azért tartják ártónak, mert pár mozdulatból messzemenő következtetéseket akartnak levonni mások, amik lehet, nem is igazak és csak negatívan hatnak bármilyen emberi kapcsolatra. Én csak Allan Pease és Barbara Pease könyveit olvastam/ismerem a témáról, de abban ők is kiemelik, hogy a testbeszéd elemzéséből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Mindig a pillanat és szűkebb kontextus környezetében érdemes elemezni. Ha sokszor ismétlődnek a mintázatok, akkor lehet valami tágabbra következtetni, de óvatosan; mert az írók is arra kérik az olvasót, hogy legyünk megértőek és körültekintőek másokkal szemben; csak indokolt esetben legyünk védekezőek vagy enyhén támadóak másokkal szemben. De ennek is vannak fokozatai, nüanszai. Szerintem a testbeszéd értelmezése mások megértését kell, hogy szolgálja, bizonyos szituációk felismerését és megfelelő kezelésést; nem pedig a saját félelmeink és előítéleteink igazolását, megerősítését. Természetesen ez bizonyos embereket nem hat meg és etikátlanul, haszonelvűségből űzik ezt a "tudományt", vagy használják fel a tudást arra, hogy magukat és a világukat igazolják, jogosnak tűntessék fel; hogy indokoltan olyan a viszonyuk bizonyos emberekkel, amilyen.