Magyar Péter elképesztően érzi, hogy hogyan kell fenntartani a figyelmet. Minden napra folyamatosan szállítja az érdekességeket. Egy folyamatos politkai valóságshow-t tol, a választók tömegei pedig úgy követik az eseményeket, mint egy napi szintű politikai szappanoperát. Ezek a választók pedig pontosan úgy viszonyulnak ehhez, mint ahogy a sorozatokhoz szoktak. Rajongókként. Megkedvelik Bobby-t, megutálják Jockey-t, stb. A show azonban, bármennyire is érdekes, nem egyenlő a valósággal. Engem az átlagnál mindig is sokkal jobban érdekelt a politika, mindig is túlságosan aktívan követtem, de azt érzem, hogy ez sok, egyszerűen képtelen vagyok követni, és nem is akarom, hogy az egész életem és szellemi életem arra redukálódjon, hogy próbálom bepótolni, hogy Magyar Péter és csapata épp milyen kommunikációs témákat talált ki aznapra. Kifejezetten azt érzem, hogy ellen kell állnom annak, hogy túlságosan bevonódjak, hogy a sorozat rajongójává váljak.

Ez persze részben egyéni felelősség. Aki akarja, akit ez intellektuálisan kielégít, akinek ez megfelelő stresszcsökkentés a munka vagy tanulás után, az nyugodtan darálja a sorozat újabb és újabb részeit.

De közben csak meg kell teremteni azt a nézőpontot is, ami ettől eggyel hátralép és a politikai valóságra tekint. Ami azt nézi, hogy mi történik ténylegesen. Jönnek-e az EU pénzek, milyen feltételekkel jönnek, hogy áll a forint, javul-e a gyermekvédelem helyzete, javul-e a vasút helyzete, stb.

Csak ott van egy olyan nézőpont is, amit egyrészt nem igényel napi szintű bevonódást, viszont a napi szintűnél maradandóbb hatásokra fókuszál.

Az értelmiségnek nem az a feladata, hogy szurkolótábor legyen és legyártsa a hatalom tevékenységének az igazolását.

Az értelmiségnek az a feladata, hogy kritizálja, ami a kritikára érdemes. Az a feladata, hogy elveket kérjen számon, az egyes politikai szereplők érdekeitől függetlenül. Az a dolga, hogy kereteket határozzon meg és kérjen számon a politikán. Főleg, amikor a társadalom egy olyan lelkiállapotban van, hogy hajlamos elnézőnek lenni az új politikai osztállyal szemben, amit a politikai osztály ki is fog hasznáni, mert ilyen a természete, illetve annak a helyzetnek a természete, amiben van. És sajnos tény, hogy egyszerűbb előadni egy show-t, mint jól kormányozni és az egy valós rizikó, mikor egy politikai tömb megízleli annak a kényelmét, hogy az előbbi képes hozni a sikereket az utóbbi nélkül is. Végül ez dőlt rá a Fideszre is.

Puzsér pontosan azt csinálja, amit akkor is csinálna, ha a Fidesz vagy bármely más párt nyert volna és tolná egy szappanoperát ugyanígy. Nem rajongóként viszonyul, hanem

Persze ha valaki rajong egy sorozatért és a sorozat egyes szereplőiért, akkor a kritika (óriási) kognitív disszonanciát okoz nála, mert itt egymásnak ellentmondó érzéseket és gondolatokat kell egyszerre megélni.

Lehet olyan, hogy örülsz neki, hogy pl. Vitézy a közlekedési miniszter vagy Gajdos a környezetvédelemért felelős miniszter, örülsz neki és támogatod, hogy leállítják a tarvágásokat, hogy foglalkoznak az aszállyal, hogy erősödik a forint, stb., ugyanakkor pl. nem tartod helyesnek azt a verbális és metakommunikációs agressziót, amit Magyar Péter gyakran differenciálatlanul képvisel (hiába érdemli meg a Fidesz, képzeljük el ezt a stílust Orbántól vagy Lázár Jánostól), nem tartod helyesnek a sógor kinevezését, vagy épp aggodalommal tölt el, hogy a politikai show a természetéből adódóan tort ülhet a politikai valóság felett.

Lehessen egy-egy kérdésben (vagy akár az összesben) mást mondani és ezt kimondani. Ez a demokrácia lényege. Azt utáltuk a Fideszben, hogy nem lehetett, illetve lehetett, csak le volt szarva. Pont az a remény, hogy nem attól lesz jó a kormányzás, mert Magyar Péter egy csodálatos és csalhatatlan személy, hanem azért, mert kifejeződhet a kritika, és az a kritika majd vagy megállja a helyét és hatást gyakorol, vagy nem állja meg a helyét, és akkor nem. De ha valaki kritikát fogalmaz meg, akkor ne azt kritizáljuk, hogy az illető kritizál! Kritizáljuk a kritikát magát!