Gulyás Gergely: Eddig egy miniszterelnök sem érezte úgy, hogy a győzelme egyben felhatalmazás a közjogi méltóságok leváltására

A tűzoltóparancsnok, miután fölgyújtotta a házat, arról nyilatkozik, hogy milyen felelőtlenség lenne vizet locsolni a bútorokra. "Eddig egy miniszterelnök sem érezte úgy" - kivéve azt az egyet, akinek Gulyás dolgozik, aki pont ezt csinálta tizenhat éven keresztül módszeresen. Gulyás az a fajta ember, aki tizenhat évig segített betonozni egy rendszert, ahol a "közjogi méltóság" kifejezés gyakorlatilag annyit tesz: "a miénk, kilenc évre előre kinevezve, hogy ha véletlenül elveszítjük a választást, akkor is a mi emberünk üljön minden székben". Most pedig olyan képpel magyaráz az alkotmányos illemtanról, mintha ő lenne Bibó István szellemi örököse, nem pedig annak a kormánynak a szóvivője, amelyik az Alkotmánybíróságot úgy pakolta tele a saját embereivel, mint ahogyan egy karácsonyi bejglit szokás dióval. A mondat fordítása emberi nyelvre: "Kérlek szépen, az általunk elfoglalt lövészárkokat hagyjátok érintetlenül, mert az nem lenne sportszerű." Tizenhat év kormányzás alatt nem volt olyan intézmény, amit ne szabtak volna át maguk alá, az ügyészségtől a számvevőszékan át a választási bizottságig, de most hirtelen fölfedezték a fékek és ellensúlyok szépségét. Mint az alkoholista, aki az elvonókúrán hirtelen a mértékletesség filozófusa lesz. A legszebb az egészben az a hangnem. Az a finoman didaktikus, jogászosan árnyalt mondatszerkesztés, amivel Gulyás évek óta szállítja a rendszer legbrutálisabb húzásainak intellektuális csomagolását. Ő az, aki mosolyogva elmagyarázza, miért teljesen normális, hogy a közmédia úgy néz ki, mint egy észak-koreai pártlap és miért aggályos viszont az, ha valaki ezen változtatni szeretne. Ő a rezsim udvari etikettmestere: amikor ők rúgják fel az asztalt, az reform, amikor más nyúlna a terítőhöz, az barbárság.