A cikk lényege, hogy Balásy Gyula hétfői megszólalása után hirtelen elkezdett beszélni a reklámszakma arról, amit eddig sokan csak háttérben mondtak: az állami kommunikációs piacot az elmúlt évtizedben lényegében leuralta a New Land–Lounge-birodalom, miközben a valódi verseny fokozatosan eltűnt. Balásy most azt állítja, hogy cégeit felajánlja az államnak, de a cikkben megszólalók szerint ez nem nagyvonalú gesztus, hanem egy olyan rendszer végpontja, amely éveken át közpénzből hizlalt fel egy monopolhelyzetű cégcsoportot.

A reklámpiaci szereplők szerint a fordulópont a Nemzeti Kommunikációs Hivatal létrehozása volt. Ettől kezdve az állami kommunikációs és rendezvényszervezési feladatokat központosították, a pályázati feltételeket pedig úgy alakították ki, hogy azokat kisebb vagy közepes ügynökségek gyakorlatilag ne tudják teljesíteni.

A közbeszerzéseket több tízezer soros Excel-táblákban írták ki, rengeteg tétellel, médiafelülettel, rendezvényeszközzel és szolgáltatással. Ilyen ajánlatot csak az tudott reálisan beadni, aki előre tudott készülni, és akinek megvolt ehhez az apparátusa. A források szerint rendszerint éppen az a szereplő nyert, amelyik erre fel volt készülve: Balásy köre.

A cikk egyik legsúlyosabb része az, amikor egy reklámügynökség munkatársai arról beszélnek, hogy őket nemcsak piaci alapon szorították ki, hanem adminisztratív és politikai eszközökkel is. Előfordult, hogy az ajánlatukat „aránytalanul alacsony árra” hivatkozva zárták ki, hiába támasztották alá beszállítói árakkal.

"Előfordult olyan eset is, amikor már be sem tudtuk adni az elkészült ajánlatunkat, mert a benyújtási határidő előtt tulajdonosunk telefonhívást kapott a minisztériumból, hogy ha nem akar más érdekeltségei kapcsán gondot, úgy ne is induljunk az eljárásban” (az elektronikus közbeszerzési rendszerben látható volt, hogy ki érdeklődik az adott eljárás iránt)"

Ez már nem egyszerű piaci torzítás, hanem fenyegetéslogika.

Közben a magánpiac is szűkült. A kormányközeli oligarchák felvásároltak korábbi multinacionális ügyfeleket, majd ezek a cégek is inkább a hozzájuk közel álló ügynökségekkel kezdtek dolgozni. Így a független reklámcégek kettős szorításba kerültek: az állami pénzekhez nem fértek hozzá, a piaci megbízások egy része pedig politikai tulajdonosi körökön keresztül szintén elúszott. A források szerint nemcsak a pénz tűnt el, hanem a munka, a lehetőség és a szakmai mozgástér.

A túlárazásról több konkrét példa is előkerül. Petényi Mirkó, egy állami cég vezetője arról írt, hogy éveken át gyomorgörcsöt okozott neki, hogyan tudnak kikerülni a New Land–Lounge-keretszerződés alól. Szerinte sokszor még az is olcsóbb volt, ha saját alkalmazottakat vettek fel, mintha Balásyéktól rendelték volna meg ugyanazt.

„Elkészítettük a Nemzeti Aktív Turisztikai Stratégiát. Ebből szerettünk volna egy szép, színes, könnyen olvasható, 164 oldalas kiadványt készíteni. A szerkesztésre 4 millió forint + áfa árat kaptunk. Ez oldalanként 25 ezer forint + áfa lett volna, 2021-ben. (...) A szerencsénk az volt, hogy akkor éppen volt nyomdai keretszerződésünk, ahol szintén tudtunk tördelésre ajánlatot kérni. Ott ugyanez a munka 697 ezer forint + áfa lett volna. Közel hatszoros különbség pontosan ugyanarra a feladatra!”.

Petényi szerint a rendszer legnyugtalanítóbb része éppen az volt, hogy mindez jogszerűnek tűnt, mert az állam maga teremtette meg hozzá a kereteket.

A szakmai kritika sem enyhébb. A megszólalók szerint Balásyék kampányai vizuálisan és szövegileg is primitív, háromszavas, tömegben tolt üzenetekre épültek. Nem a kreatív minőség számított, hanem az ismétlés, a mennyiség és a felületfoglalás. Geszti Péter ennél keményebben fogalmaz: szerinte a NER nem működhetett volna ilyen „pénzszivattyúk” nélkül, Balásy pedig éppen súlytalansága miatt lehetett ideális stróman. A végső kérdés nála már nem is az, mennyi pénz ment át ezeken a cégeken, hanem az, hogy abból mennyit és kiknek kellett visszaosztani.