Szodoma százhúsz Ferrarija

Megjött a segély Felcsúton, vidáman rajcsúroznak a Ferrarik, ilyenkor tele a csomagtartó banános joghurttal. Messzire száll a dombok felett a nemzeti nagytőke nem hivatalos himnusza, miszerint add ide a didit.

Mintha Szodoma utolsó hónapjait élnénk. Úgy tűnik, direkt veregetik orrba a népet hetente az arany vécékeféjükkel. A legfeltűnőbb nem is az, hogy ezek a lopott milliárdok náluk vannak, hanem az a talajmenti prosztóság, ahogy elköltik. Minden örökölt vagy szerzett kultúrától mentesen. Nincs kulturális kiterjedésük. Számukra az olyan teoretikus fogalom, mint nekünk a negyedik térdimenzió. Biztos spekulálnak rajta egymás között, társasági témaként a Botaniq Clubban. Te láttál már olyantot, hogy zongora, he? Nem, de van otthon egy könyvem. A száz legjobb bográcsétel! De még nem olvastam.

Ezerháromszáz milliárd körül van most a legnagyobb kupac, de számtalan kisebb-nagyobb kincstárat hordtak tele azzal, amit loptak forintból és euróból, földből, kastélyból, erőműből. Mellesleg ezeknek a szajréknak az összegyűjtése többe került ám, mint ami most náluk van: a rossz döntések, az elmulasztott jó befektetések költsége is benne van. Meg az a pár tízmilliárd euró, amitől a harácsolásuk miatt elestünk.

Egyetlen ilyen vagyonból csodákat lehetne művelni, városokat tenni jobbá. És meddig terjed a képzelőerejük? Vesznek belőle egy még drágább autót. Azzal csapatják a falusi porban, vakuljon a paraszt. Feldíszítik a feleséget százmillióból, aztán elküldik a kutyaszépségversenyre, hátha nyer egy masnit. Vagy újítanak lombard parti villát, mindegy is, milyen, drága volt és jól hangzik. Luxuslakást Dubajban, hajót, repülőt. Ezek tulajdonképpen a kilencvenes évek susogós melegítőben totyogó bunkói.

És ez a sötét taplóság nyilván nem független attól, hogy ők nem igazi vállalkozók. Nem találták fel a Rubik-kockát, de még a pí-vizet sem. Soha semmit nem tettek, amihez tehetség vagy tudás kellett. A pénzt csak úgy kapták, családi és haveri alapon, nincs teljesítmény. Nem csoda, hogy az elverésében sem mutatnak több kreativitást, mint ami akármelyik prolitól telne.

Weisz Manfréd maga tette naggyá a csepeli gyárát, és amikor ezzel megvolt, nem versenylovakba ölte a pénzét. Hanem Csepelbe. Épített tanodát, bölcsődét, lakásokat és villamost, valamint ingyenkonyhát a szegényeknek. Nevét őrzik utcák, iskolák és egy mai népkonyha. Andrew Carnegie szintén megszedte magát acélgyártásból. Aztán egyetemet és könyvtárat hozott létre, továbbá a világ egyik leghíresebb koncerttermét, a Carnegie Hallt.

Senki sem olyan nyomorult, mint az, akinek csak pénze van – mondta Carnegie.

De mit fognak elnevezni a magyar burzsoáziáról?

Börtönszárnyat, esetleg. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az egyre hevesebb rongyrázás a végjáték. Hogy az utolsó évüket akarják kiélvezni. És most már mindegy, mit csinálnak, mert túl vannak minden büntetési tételen.

Ami egyébként 500 millió forint. Ennél nagyobb értékű hűtlen kezelést, sikkasztást, lopást a törvény nem ír le, ez a legfelső határ, a különösen jelentős érték. A Magyar Nemzeti Bank esetében ennek az ezerszereséről beszélünk, de a börtönévekre nincs szorzó – nekik már tényleg nem számít, lopnak-e hozzá még tíz- vagy százmilliárdot.

Megbántódva, sértetten tárgyalja a kormánypárti sajtó a fent említettek lesitteléséről szóló ellenzéki programot, sosem látott durvaságként. Rakjuk ezt rendbe, szükség lesz a hidegvérre. Ez nem kegyetlenség és nem vérszomj. Ez az alapvető igazságérzet megnyilvánulása, az emberiség évezredes igénye arra, hogy a jó elnyerje jutalmát, a rossz pedig a büntetését.

Magyarországon százak töltik börtönbüntetésüket makklopás, illegális favágás és hullott agancsok gyűjtése miatt. Ezek a latrok arcátlanul besétáltak az uraságok erdeibe, és onnan szerves anyagokat tulajdonítottak el, néha több százezer forint értékben. Több százezer! Érezzük át a szédítő zuhanást az ötszázmilliárdtól a rozsdás kisbuszba zsákolt makkig. És csodálkozzunk rá, hogy az utóbbiak rajtavesztenek, börtönbe mennek, és ezt tartjuk igazságnak.

Mi olyan felháborító abban az igényben, hogy a tíz- meg százmilliárdos tolvajlásoknak is következménye legyen? És miért ne legyen ezerszeres?

Semmi mással nem lehetne ez ellen érvelni, mint hogy ezek valamiért különleges emberek, egészen mások, mint a makkszedő cigányok. Arisztokraták!

De hát látjuk, hogy nem azok. Semmi, egyáltalán semmi nem utal arra, hogy különbek lennének. Az arisztokráciának egyetlen mentsége volt a történelemben: a kultúra. Az, hogy a parasztok és munkások verítékéből ők Haydnt és Mozartot fizették, katedrálisokat építettek és tudósokat hívtak udvarukba. Ezek semmi hasonlót nem tesznek. Az utolsó konzumidióta habzsoló lendületével böngészik az akciós újságot, csak nem az van arra írva, hogy Lidl, hanem hogy Ferrari.

Recipe ferrum. Nemes urak, ez latinul van, ami egy külföldi nyelv volt Itáliában. Nem, akkor még nem gyártottak ott Ferrarit, csak a betűk hasonlítanak. A legyőzött, képességtelen gladiátoroknak mondta a császár, és azt jelentette: nem érdemelnek kegyelmet.

(HVG, 2025. május 8.)