Ezt a jelenséget is onnan érdemes megközelíteni, hogy a politikai nyilvánosság nálunk többnyire gyerekes szerepekbe kényszeríti a szereplőket. Vagy megsértődnek, vagy visszatámadnak, vagy áldozati pozíciót vesznek fel, vagy erkölcsi fölényből beszélnek. Az egészséges felnőtt működés ezzel szemben nem attól felnőtt, hogy nem érez sérelmet, hanem attól, hogy a saját sérelmét nem teszi a közös ügy fölé.

Az elképzelt mondat már jó irány, mert egyszerre tartalmaz önérzékelést és rendszerérzékelést. Van benne személyes hatás: megalázónak érzem. Van benne a másik oldal szempontjának elismerése: helyesnek látom az elvet. És van benne közérdek: ez az ország működésének tisztaságáról szól.

Ennél talán még felnőttebb mondat így hangzana:

„Rosszul esik, hogy a támogatásom visszautalása szükségessé vált, mert én ezt jó szándékú hozzájárulásnak szántam. Ugyanakkor elfogadom, hogy egy új politikai kultúrában a támogatásoknak nemcsak jogilag, hanem bizalmi és kommunikációs szempontból is tisztának kell lenniük. Ezért tudomásul veszem a döntést, és fontosabbnak tartom, hogy a közéletben világosabb határok szülessenek, mint azt, hogy ebben a helyzetben igazam legyen.”

Ez azért lenne erősebb, mert nem önfelmentésből beszél, nem mártírkodik, nem vág vissza, és nem is játssza el, hogy nincs benne emberi sérülés. A felnőtt politikai mondat attól működik, hogy egyszerre tud személyes és közösségi lenni. Nem tagadja az érzést, de nem is engedi, hogy az érzés vezesse a valóságértelmezést.

Spirál Dinamika szerint ez már sárga irányba mutató működés lenne: nem pozícióharcban gondolkodik, hanem rendszerhatásban. Az alulműködés az, amikor a szereplő csak a saját sértettségét látja. A túlműködés az, amikor teljesen steril, érzelemmentes PR-mondatot mond. Az egyensúly az, amikor megjelenik az emberi reakció, de a közös norma fontosabb marad nála.

A magyar közbeszéd egyik nagy hiánya pont ez: kevés olyan mondat van, amelyben valaki egyszerre tud méltósággal veszíteni, tanulni a helyzetből, és nem rombolni tovább a bizalmat.