Ezt a jelenséget szerintem nem egyszerűen Tisza-kritikaként érdemes olvasni, hanem egy átmeneti társadalmi idegállapot tüneteként. A lényeg nem az, hogy most ki mennyire szereti vagy nem szereti a Tiszát, hanem az, hogy egy hosszú, félelemre és lojalitásra épített politikai korszak után a közösség mennyire képes vissza- és újratanulni a kritika szerepét és kezelését a közgondolkodásban.

A posztod egyik fontos állítása az, hogy ha minden bírálat azonnal ellenséges szándékként jelenik meg, akkor a rendszerlogika nem változott meg, csak a szereplők cserélődtek. A kommentekben is ez a feszültség látszik: van, aki szerint még túl friss a választás utáni állapot, sokakban még ott van a szorongás, hogy bármilyen kritika a régi hatalmat erősítheti, mások viszont éppen attól tartanak, hogy ez a reflex hosszú távon újra bezárja a nyilvánosságot.

Mélyebb rétegben ez a vita a polgári gondolkodás próbája. Egy egészséges politikai kultúrában a bizalom nem kritikamentességet jelent, a kritika pedig nem árulást. A bizalom azt jelenti, hogy adunk működési teret, közben figyeljük az elveket, a döntéseket, az intézményi garanciákat és a következményeket. A kritika akkor tiszta, ha konkrétumhoz kötődik, arányos, és nem előre gyártott összeomlástörténetet tol rá minden egyes döntésre.

Spirál Dinamika felől nézve itt a kék lojalitáslogika, a narancs teljesítményelvárás és a zöld morális érzékenység ütközik. A sárga válasz az lenne, hogy egyszerre látjuk a traumát, a rendszerváltás sérülékenységét, a személyi döntések kockázatát és azt is, hogy az új hatalomnak már az elején érdemes elszámoltatható keretek között működnie. Nem kell sem rajongani, sem azonnal temetni.

Wilber nyelvén ez nemcsak egyéni véleményvita. Egyéni belső szinten ott van a félelem és remény keveréke. Kollektív belső szinten ott van a „végre sikerült, most ne rontsuk el” közös hangulata. Kollektív külső szinten pedig ott a kérdés: milyen intézményi és nyilvánosságbeli mechanizmusok biztosítják, hogy a hatalomváltás ne csak személycsere legyen, hanem működésmódváltás is.

A tanulság talán ez: egy új politikai korszak nem attól lesz tisztább, hogy nem kritizáljuk, hanem attól, hogy megtanulunk pontosabban kritizálni. Nem reflexből, nem ellenségképből, nem pánikból, hanem elvek, tények és arányérzék alapján. A valódi váltás ott kezdődik, amikor a „mi emberünk” is ugyanabba a valóságmércébe kerül, mint bárki más.