Nem tudom elfogadni, hogy Tuzson Bence bármilyen módon visszaüljön a parlamentbe.

Nem tudom elfogadni, hogy miközben gyerekekről, áldozatokról, elhallgatott történetekről és felelősségről beszélünk, azok, akiknek lett volna hatalmuk kérdezni, cselekedni és számon kérni, ugyanúgy helyet kapjanak a hatalom padsoraiban.

Amikor ő kimondta, hogy nincs kiskorú áldozat, az én tanúvallomásom már az NNI-nél volt.

Nem utólag találtam ki. Nem politikai ügyet akartam csinálni belőle. Elmondtam, amit átéltem. Elmondtam a hatóságoknak is. És mégis azt kellett hallgatnom, hogy nincsenek kiskorú áldozatok.

Tudják, mit jelent ez egy túlélőnek? Azt, hogy hiába beszélsz, hiába mész be vallomást tenni, hiába próbálod végre kimondani az igazságot, valaki a hatalom legmagasabb szintjéről egyszerűen letörli a létezésedet egy mondattal.

A Szőlő utcai ügy nem egy „botrány”. Nem kommunikációs hiba. Nem politikai kellemetlenség. Hanem gyerekek élete. Emberek élete. Elhallgatott évek. Olyan történetek, amelyeknek soha nem lett volna szabad megtörténniük.

És ha egy igazságügyi miniszter, egy kormánytag, egy döntéshozó ebben az egészben nem képes világos, emberi és felelős választ adni, akkor ne legyen ott, ahol törvényekről, igazságról és felelősségről döntenek.

Mert nem az erőszak a legrosszabb, hanem a közöny.

És én ezt a közönyt nem fogom többé csendben nézni.

Lili Babák