Nekem is volt anno. Nagyon nem szerettem és rettegtem. És a templomok a mai napig rossz emlékeket hoznak vissza. Pedig velem csak csúnyán beszélt és kiabált a pap. Folyamatosan. (Mással is)
Amikor jeleztem, hogy nem akarok többet hittanra járni, akkor valahogy úgy volt, hogy akkor elsőáldozó sem lehetek (aztán lehettem), és akkor senkinek sem lesz hittanja.
Végül nem jött le úgy, hogy mindez miattam van, mert egyesével aztán minden hittanos jelezte, hogy nem szeretnék ők sem. Konkrétan nem tudom, honnét voltam olyan bátor, hogy amikor persze szembesítettek a pappal és a szavaimmal, akkor még azt is mertem mondani, hogy a pap gonosz.
A vallásnak utána adtam még esélyt, csak a templomok bennem félelmet keltenek. Amikor aztán az egyik papot részegen láttam, meg azt, hogy viselkedik a gyerekekkel, és hogy félnek a ministráns gyerekek, és láttam, hogy viselkednek a hívek, hogy a bűneiket ők is templomon belül is elkövetik, akkor ez volt a kifogásom, hogy többet nem akartam belépni egy templomba sem, azt mondtam, hogy a vallás mindenki magánügye, ha a vallás akar engem, akkor eljön hozzám. És semmi bajom sem azzal, aki templomba jár, sem azzal, aki vallástagadó, csak szeretem, ha ez magánügy marad. Tiszteljük egymást.
És valóban tisztelni akarom az embereket, de amikor az álvallásosok kívülre mutogatják a jelmezüket, bent meg elkövetik, akkor felfordul a gyomrom. Főleg ha még egy egyszerű hívőnél is magasabb szinten megy, épp azok által, akik a vallást és hitet közvetítik.
Akik ezeket a fent említett dolgokat követik el, az már az a pont, ahová már igenis kívülről be kell avatkozni, és nem engedni őket elbújni az egyházi rendszabályok mögé.