Pontosan egy éve írtam az alábbi posztomat itt a Redditen. Szívemhez azóta is ez a posztom áll a legközelebb. Jól öregedett...

Pontosan emlékszel a jelenetre, Viktor. 36 évvel ezelőtt egy magányos öregember, Kádár János ballagott le a Széchenyi rakparti pártház lépcsőjén. Már nem ugrálták körül testőrei, sem beosztottai vagy a sleppje – már udvariasságból sem kísérte ki senki az ajtóhoz.

Pedig 33 éven keresztül teljhatalmú politikai sakknagymestere volt ennek az országnak a "profi", akinek legendáját generációk rebegték: „Csak addig jó, míg Kádár él.” Akinek a Balatonaligai pártüdülő étkezőjében feltörekvő titánok figyelték mozdulatait árgus szemmel. Hogy mikor megy ki az öreg a mosdóba, hogy utána ők is odasiethessenek dolgukat mímelve, hátha rájuk pillant, hátha hozzájuk szól – egy lépéssel közelebb kerülhessenek a kegyeihez.

Ő volt az a politikai sakkmester, akihez maga Brezsnyev utazott Budapestre kérlelni, hogy még ne menjen nyugdíjba. Aki a keleti blokk vezetői közül egyedüliként még a pápával is találkozott. Akkor is volt világpolitika, amiben igen ügyesen pozicionálta magát.

Most hozzád fordulok, Viktor. Nézd a képet újra, amin személyesen is láttál 36 éve. Nézd meg alaposan, mert a tükör széléről már a te arcod köszön vissza. Ez a te jövőd is. A lépcső, amin le kell ballagj, már áll. A különbség csak annyi, hogy te már nem biztos, hogy számíthatsz majd a feleséged karjára.

Ahogy lassan lekopik mellőled a slepp, a régi harcostársaid és lojálisaid inkább saját bőrüket mentik – úgy vékonyodik a kör, amely visszhangot ad a szavaidnak. Az udvar, amely ma még a jelentőségedet hitelezi, napról napra halkabb lesz. És amikor az utolsó hízelgő hang is elnémul, döbbenten veszed majd észre: belül te is csak egy ember vagy, aki a korlátba kapaszkodik, nehogy megcsússzon a lépcsőn. Kérdés csak az, lesz-e bárki, aki lekísér majd magányodban?

Mert a rokonság, amelyet kitömtél állami milliárdokkal, a kegyvesztett csöndben nem szeretetet, legfeljebb némi nyugtalanságot érez majd irántad. Egy rendszer teremtőjeként végül szembenézel a rendszer legvégső törvényével: a hűség mindig a pénzé, és sosem az emberé. Kádárnak legalább ott volt a felesége – ő valóban hűséges volt hozzá haláláig. Pénz nélkül is.

Nem lesz Oscar-átadó, Viktor, nem lesz Nobel-díj sem. Tudod ezt, mert élőben láttad a finálét 1989-ben, csak éppen nem tanultál belőle és sötét árnyékként kísér a mindennapjaidban.

Nem a népharag a legrosszabb. A népharag legalább hangos. A csönd sokkal rosszabb. A csöndben minden hallatszik majd: a saját légvételed, cipőd koppanása, szíved bizonytalan ritmusa. Képzeld el, amikor már nem lesz operatőr, aki kiszűri a remegést a képről, blőrözi alulról a videót, hogy a hasad ne látszódjon akkorának. És te, aki mindig felfelé törtél, kénytelen leszel lefelé indulni.

Mondhatod, hogy ez csak költői túlzás. Hogy még ép a torkod, erős a pártod, tele a kassza. Csakhogy a hatalom nem beton. A hatalom szavakra épül, hűségre, kapaszkodásokra. Ha a szó hiteltelen, a hűség drágább, mint amit fizetni tudsz. A kapaszkodások pedig kicsúsznak a markodból, mert mindenki a saját túlélését nézi.

A te lépcsőd, Viktor, már megépült. Ott áll a háttérben, láthatatlanul, de minden nappal közelebb húzódik. Nem az a kérdés, hogy leballagsz-e rajta. Hanem az, mikor – és fogja-e bárki a kezed, amikor az első fokra lépsz?