Volt nekem egy nagy, szép magyar zászlóm. Édesapám vette még 2010-ben egy fideszes tüntetésre, én pedig az utóbbi években azzal a zászlóval jártam ki mindenféle kormány-ellenes tüntetésekre. Az összes tiszás demonstráción is kint volt velem. Egyik barátom mondta is nekem a rendszerbontó koncerten, hogy reméli, nem kell többet lengetnem azt a zászlót. - azaz, hogy reméli, hogy többet nem kell tüntetésekre járnunk ezentúl. -

Hát mit ad az Isten? Miután ugyanezzel a barátommal szavazatszámlálás után felmentünk Pestre, csatlakozni az örömünnephez, direkt végigsétáltunk a Margithídon, hogy kiélvezzük az ünnepség közepette azt a jellegzetes, gyönyörű, éjszakai budapesti látképet. A hídon történő nagy ünneplés közepette pedig a zászlóm kioldott a rúdról, és egyenesen a Dunába repült. Kicsit sokkban is voltam ott helyben. Kis idő volt, mire felfogtam, hogy mi történt. Édesapám azt a zászlót a 16 éves Orbán-kormány legelején vette. A zászló végzete éppen ezért valahogyan a rendszer végét jelentette számomra. Teljesült a jóbarátom kívánsága. Többet nem kell lengetnem azt a szép zászlót.

Valahogy akkor ott az a gyönyörű látkép, az egész Dunát átzengő zene a Batthyány-térről és a rengeteg kedves arc, önfeledten ünneplő ember, dudáló sofőr...

Életem egyik legszebb és legfurább élménye is volt egyben. Örülök, hogy ott lehettem, és örülök, hogy a zászlócskám is végigkísért.

Köszönöm, hogy megoszthattam!
Biztos mindenki nagyon kedvesen emlékszik arra az estére, bárhol is volt akkor.

A sztorit kommentben írtam egy poszt alá még egy pár napja. Gondoltam, megér egy posztot.

A szóban forgó poszt, ahol olvashattok még történeteket.