Nagyon jó írás! A lényege:

Stumpf a honvédség példájával nyit: ha egyik napról a másikra megszűnik a „veszély”, ami miatt katonák őrizték az infrastruktúrát, akkor az a veszély vagy maga a hatalom volt, vagy sosem létezett. Innen lép tovább: az egész rendszer egy hazugságokra épített konstrukció volt, és ebben nemcsak a politikai vezetők, hanem a propagandisták, „szakértők”, médiások is aktívan részt vettek. Nem félreértések történtek, nem túltolt kampány, hanem tudatos működés.

És itt jön a kemény rész: nincs megbocsátás automatikusan. Stumpf kifejezetten dühös arra, ahogy a bukás után sokan hirtelen „megvilágosodnak”, finoman kritizálni kezdik a rendszert, mintha ők eddig nem lettek volna részei. Ezt egyszerű önmosdatásnak tartja. Azt mondja: aki hazudott, az hazudott. Aki ebből élt, az ebből élt. Nem lehet ezt utólag módszertani hibává vagy „másik véleménnyé” átkeretezni.

Különösen irritálja az a gondolat, hogy ez csak két politikai oldal volt. Szerinte ez volt az egyik legnagyobb alaphazugság: hogy a propaganda és a valóság közé egyenlőségjelet lehet tenni. Nem lehet. Nem „jobboldali” és „baloldali” újságírók álltak egymással szemben, hanem egy államilag finanszírozott hazugsággyár működött, ami csak eljátszotta a pluralizmust.

A közmédiás jeleneteket is ezen a szűrőn keresztül értelmezi. Teljesen mindegy, hogyan viselkednek most ezek az emberek – támadnak, simulnak vagy hirtelen szakmaiak lesznek –, minden verzió ugyanoda vezet: hogy pontosan tudták, mit kellene csinálniuk, csak nem azt csinálták. Ezért szerinte nincs olyan forgatókönyv, amelyben a helyükön maradhatnak.

A szöveg egyik legerősebb állítása, hogy ha most „nagyvonalúak” leszünk, és nem nevezzük nevén a dolgokat, akkor az egész rendszerváltás értelmét veszti. Nem morális gesztus kell, hanem tisztázás: ki volt tettes, ki volt áldozat. Ha ez elmosódik, akkor minden elmosódik. Akkor nincsenek hősök sem, csak egy szürke massza, ahol mindenki ugyanannyira „hibázott”.

Ugyanakkor nem mindenkit sorol egy kategóriába. A Fidesz-szavazókat inkább becsapott embereknek látja, nem bűnösöknek. A politikai és médiás elit viszont más tészta: ott szerinte igenis van személyes felelősség. A kormánytagokat egyértelműen a rendszer fő elkövetőinek tekinti. Velük szemben egy konkrét, szinte provokatív feltételt állít: csak akkor van értelme beszélni velük, ha nyíltan elismerik, mit tettek, és megkövetik az országot. Minden más csak újabb hazugság.

A végén tulajdonképpen egy figyelmeztetés marad: a legnagyobb trükk az lenne, ha most minden úgy tenne, mintha mi sem történt volna. Mintha ez csak egy elvesztett választás lenne, nem egy rendszer bukása. Stumpf szerint pont ez Orbán érdeke is: elvenni a rendszerváltás jelentését. És ha ebbe belemegyünk – ha nem húzzuk meg a határokat, nem kérjük számon a felelősséget –, akkor tényleg nem történt semmi. Csak egy enyhébb verziója folytatódik ugyanannak.