Az ilyen rendszerek ritkán egyetlen papíron buknak meg. Inkább azon, hogy sok külön nyom ugyanabba az irányba mutat. Ha most valóban altatás zajlik, annak a funkciója tényleg az lehet, hogy időt nyerjenek az átálláshoz, a felelősségi láncok elmosásához és az erkölcsi újracsomagoláshoz. A puha hang ilyenkor gyakran valóban nem bűnbánat, hanem kárenyhítő kommunikáció.

Azonban szerencsére dokumentumok nélkül is meg lehet fogni egy rendszert, nemcsskbegyetlen „bizonyító papírral”, hanem bizonyítási hálóval. A magyar büntetőeljárásban a bizonyítás nem kizárólag okiratokra épül: felhasználható tanúvallomás, terhelti vallomás, szakvélemény, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat és elektronikus adat is, és a törvény általában szabad bizonyítást enged.

Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy a legerősebb út nem a „hol a papír?”, hanem ez a három irány együtt:

Az első a digitális maradvány. Egy ledarált szerződés után is ott maradhat e-mail metaadat, fájlverzió, beléptetési napló, naptárbejegyzés, telefonos egyeztetés nyoma, szervermentés, felhős szinkron, iktatórendszer, nyomtatási napló. Az elektronikus adat a büntetőeljárásban önállóan felhasználható bizonyítási forrás, és az uniós szabályozás is külön kezeli az elektronikus bizonyítékok megszerzését.

A második a pénzmozgás és a külső nyilvántartások. A belső papír eltűnhet, de a közbeszerzési szerződések, hirdetmények, szerződésszegések és kapcsolódó adatok több nyilvános rendszerben is kint maradhatnak, például az EKR-ben és a Közbeszerzési Hatóság adatbázisaiban. A céghálók az e-cégjegyzékből, az ingatlanmozgások a tulajdoni lapokból rekonstruálhatók. Ezek nem „vélemények”, hanem külső rendszerekben fennmaradó struktúrák.

A harmadik a tanúi lánc. Egy autoriter vagy félautoriter működésben kevés ember lát mindent, de sok ember lát egy részletet. Ha a részletek időben, szerepkörben és következményben összeérnek, abból kirajzolódik a teljes művelet. Ilyenkor a rendszer nem egy hőstől omlik meg, hanem attól, hogy közép- és alsó szinteken megszűnik a hallgatási fegyelem. A bejelentők védelmére ma külön törvény van, és a közérdekű bejelentővel szembeni hátrányos intézkedést tiltja a szabályozás.

Szóval dokumentumok nélkül úgy lehet őket megfogni, hogy nem a füstölgő pisztolyt keresed, hanem az egymást erősítő nyomokat.

Ki mikor döntött. Kinek lett belőle haszna. Milyen külső nyilvántartásban maradt nyoma. Ki tud ugyanarról részlegesen tanúskodni. Milyen digitális maradvány maradt a művelet körül. Milyen vagyon-, cég- vagy szerződésmintázat ugrott meg utána.

Politikai értelemben pedig nem ott foghatóak meg igazán, hogy „be tudod-e bizonyítani az egészet egyszerre”, hanem ott, hogy szét lehet-e bontani a három védőpajzsukat.

Az első a normalizálás. Ezt úgy lehet törni, hogy mindig különválasztod a választási vereség elfogadását attól, amit előtte tettek. Attól, hogy átadják a hatalmat, még nem lesz rendben az, ahogy működtek.

A második a felelősség szétkenése. Itt a legerősebb kérdés nem az, hogy „ki a főgonosz?”, hanem az, hogy pontosan melyik döntési ponton ki mit tudott, mit hagyott jóvá, és milyen ellenvetés hiányzott. A rendszer felelőssége így lebomlik személyes felelősségi pontokra.

A harmadik a bizonyítékfetisizmus. Sokan azt fogják mondani, hogy „ha nincs papír, nincs ügy”. Ez egyszerűen nem igaz. Ügy akkor van, ha van rekonstruálható működésmód, van károkozási lánc, és vannak egymást alátámasztó bizonyítékok. A papír csak az egyik forma.