Nem tudom, ki hogy érzi magát, de én valahogy így: az agyam felfogta, hogy vége van a rémálomnak, de az idegrendszerem és a gyomrom még nem. Állandóan úgy érzem, hogy sírni tudnék a kétségbeeséstől vagy az eufóriától, árgus szemmel figyelem a híreket, ingerlékeny vagyok és megkönnyebbült egyszerre. Sokszor pattanok fel és járkálok, utána pedig nem sokkal ledőlök az ágyra és csak nézem a híreket. Vasárnap óta hordom a kokárdát, és nem akarom levenni.

Nehéz lesz ezt feldolgozni és kikapcsolódni. Őszintén szólva én már egy jó ideje úgy érzem, hogy nem vagyok biztonságban ebben az országban, nincs biztos megbízható állami orvosi ellátás, ha valami történik velem, nem számíthatok a pszichiátriai ellátásra, stb. A jó szakemberek közül sok elment, aki maradt, az sokszor alulfizetett és nagyon frusztrált. (Nekem még kb. 10 éve mondta egy jó nevű pszichiáter, hogy összesen 400-an maradtak az országban, és a legjobbak már rég Londonban meg máshol vannak. Egyébként már ő sincs itt.)

De a legtöbb szorongást, azt hiszem, az okozta, hogy a teljes magyar politika egyetlen ember játszótere volt, és egyszerűen nem lehetett kiszámítani, hogy mi jön, min változtat majd a következő nap, csak a jellemét ismerve tudni, hogy bármi is lesz az, nem lesz jobb, csak rosszabb. Valamit már megint elvonnak, megint jön valami központosítás, megint tarra vágnak egy Natura 2000-es területet, hogy villa épüljön. A CEU elűzésén felháborodtam, de egy óriási tüntetéssel se tudtunk változtatni rajta. A környezetpusztítást, erdők tarvágását egy idő után már nem is bírtam átérezni, annyira eltompultam a tehetetlenségtől, ami a sok gazság végignézésével járt. Pl. szerintem felfoghatatlan, hogy a Hévízi-tó termálvizét a szállodájukba vezették, és emiatt a tó vize lehűlt. Vagy az akkugyárak pusztító hatása. És ott volt az a terv, hogy Zuglóban építenek valami olyan komplexumot, ami a pesti fürdők termálvízellátását veszélybe sodorta volna, és semmit sem tehettünk volna érdemben ellene, ha maradnak.

A vége pedig már egyenesen horrorisztikus volt: a maffiafőnök fenyegetőzése, hogy minden fel lesz jegyezve (ismerve őt, nincs kétségem afelől, hogy ha kormányon marad, akkor egy sosem látott bosszúhadjárat kezdődött volna), és az EU-val való viszony végletes túlfeszítése, ami már a bentlétünket veszélyeztette. És azt végignézni, hogy a szavazatok elcsalása, vásárlása a szemünk előtt zajlik, és megvezetett, pszichózisban élő tömegek döntenek potenciálisan a sorsunkról.

És még valamit érzek, amit ilyen intenzíven még sosem éreztem: hálát. A rengeteg jóérzésű tiszás aktivistának, Magyar Péternek, aki nem tökéletes, és még nem tudjuk, milyen politikus, de erején felül dolgozott azért, hogy visszakaphassuk a demokráciát; a Direkt36-nak, Gulyás Marcinak és a Partizánnak, a Vidéki Prókátornak, Szabó Bencének, Pálinkás Szilveszternek, Gundalfnak, Rácz Andrásnak és Panyi Szabolcsnak, akik segítségével elejét lehetett venni potenciálisan katasztrofális eseményeknek (nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha nem terjednek el a hírek az önmerényletekről, hamis zászlós akciókról). Ezek az emberek most szó szerint az ország sorsát mentették meg, bármilyen patetikusan hangzik is. Most is könnyek vannak a szememben, ahogy ezt írom.

Ezt akartam csak mondani. Soha nem szabad elfelejtenünk ki mit tett, sem a hősöknek, sem pedig azoknak, akik kiszolgálták ezt az aljas rendszert. Meg kell őrizni ezt az energiát és el kell számoltatni őket, addig nem léphetünk tovább szerintem. De ez már a következő történet, a legnagyobb veszély már elmúlt.